Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - Zám Tibor: Iá (novella)
figyelte már, hogy a kallódó holmik mindig onnan kerülnek elő, ahol utoljára keresi őket az ember. Túlságosan öregnek és fáradtnak érezte magát, hogy ezt a különös titkot megfejtse. Sztoikus hangulatban indult az ebédlő felé. Péntek Pál akkor már az istállóban köpte a tenyerét, és a villa után nyúlt. Nem adta fel a reményt, hogy meggyőzheti Jeromost. IV. Hiába voltArmanda nővér minden tapintata,Jeromos el-elbődült fájdalmában, amikor egy-egy újabb tortúrának vetették alá. Jandl főorvos szolidárisán dünnyögött. Szegény barátom, ezen át kell esned. Kedves doktornő meghatódott. Főleg az hatotta meg, hogy őt az ostoba állat szenvedése is meghatja. Törmelék doktor a reá jellemző finy- nyás fennköltséggel poenizált. E hangok minden bizonnyal egy beteg patástól származnak. Bőg a szamár. Ezt Herz doktor állapította meg. Szikár közönyéből őt semmi sem tudta kilendíteni. A kontroll szerint Jeromos semmilyen testi nyavalyában nem szenvedett. Étvágytalansága, búskomorsága, panaszos iázásai, ismétlődő depressziói igazolták Jandl főorvos rossz sejtelmeit, hogy pszichés eredetű a betegség. Péntek Pál megkísérelte néhányszor rátenni a hámot, de Jeromos akkor lefeküdt, hengergődzött. A legszabályosabb hisztit produkálta. Sajnos, betegségének szimptómái annyira általánosak voltak, hogy azokból pszichés munkaiszonyra és tudathasadásra egyformán lehetett következtetni. A lélek egyensúlyának átmeneti megingására és tartós debilitásra. Mindenre és semmire. Hiába tanulmányozta Jandl főorvos a Péntek Pál kihallgatásakor készített lajstromot, nem jutott előbbre. Megkérdezte a tudorokat is. Kedves doktornő a fejét rázta. Megpróbálhatna egyet s mást, stimuláló szereket például. Esetleg, ámbár, viszont, hátigen, talán. Ugye, neki még nincs olyan nagy tapasztalata mint a kollégáknak. És Jeromos mégis csak bonyolult képlet, ugyebár. Nem tudhatni, milyen diszpozíciók idézték elő a diszkrepanciát. Jandl főorvos bólogatott. Ahá, ahá, bonyolult képlet. Diszpozíció, diszkrepancia. Hátigen. Viszlát, kollegina. Herz doktor részvétlenül fogadta az óvatos köntörfalazást. Mikor főnöke nagysokára eldünnyögte a kérdő mondatot, akkor éppen a kezeit nézegette. Forgatta maga előtt, hajlítgatta. Levágni, szóllott. Levágni minél előbb. Jandl nem haragudott meg rá. Bólintott. Meglesz, Tomikám. Dugd el a kezeidet a hátad mögé. Úgy. Jól van. Szervusz. Ah, minek köszönhetem?. . Törmelék doktor a körmeit ráspolyozta, de a lelke fent lebegett. Egy nagy elégiából rántotta le a földre Jandl főorvos. S a tücskök akkor némán együtt háltak ... Pa-pam, pa-pam, óriási! Költő nem írt még ilyen nagy elégiát. Törmelék doktor arcán fájdalmasabbnál fájdalmasabb mosolyok vonaglanak keresztül. Egy beteg szamár, ah! Lelki premisszák, lélektörvény, dinamikus sztereotípia? Rejtély, mit lehet kezdeni egy beteg szamárral? Jandl főorvos őrá sem haragudott meg. Hát, hát csakugyan, valóban. Tárgyilagosan dünnyögött. Én is ezt kérdezném, Csabikám, ha fölötted tartanánk konzíliumot. Helyezkedjünk várakozó álláspontra: Armanda vélekedett így. A főorvosnak tetszett a válasz. Helyeselt, maga is ilyesmire gondolt. Egyetlen okos dolog, amit tehetünk, ha semmit sem teszünk. Derék, derék! Az igazgató meg akarta ajándékozni Armandát. Zsebébe nyúlt, hátha talál valamit a számára, de csak a zsebkendőjét találta meg. Erről eszébe jutott, hogy vegye ki a pipát a szájából, amikor lábujjhegyre áll és megcsippenti ezt a könnyen 12
