Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 1. szám - Zám Tibor: Iá (novella)

piruló arcot. Erős kísértést érzett, hogy a hatalmasan domborodó szabályos kebleket is érintse egyúttal, de volt már annyira öreg és annyira bölcs, hogy megfossza magát ettől az örömtől. Jandl főorvos tisztelte Armandát. Amiért keményen viseli a maga kétszáz centijét s az olyan férfi hiányát, akinek vállára hajthatná a fejét. Amiért mégis úgy tud lenézni a hónaaljáig sem érő hímekre, mintha felfelé nézne rájuk. Szerette benne a jandlizmus iránti fogékonyságot, az érzéket s a készséget. Tudta, hogy Armanda nélkül az ő ravasz humanizmusa nem volna teljes. És bejárhatná a glóbuszt egy olyan nővérért, aki Armandához mérhető volna testiekben, lelkiekben.

Elindult, hogy szemügyre vegye az érkező betegeket, azután megtekintse Jeromost. Érezte, hogy a szamárnál közeledik a krízis, amely után csak a gyógyulás következhet. Annál is inkább, mert semmilyen komolyabb orvosi ámbár, esetleg, talán nem akadályozta a pszichét, hogy önerejéből meggyógyuljon. Az oszlopos folyosón Péntek Pál közeledett feléje. Hátra font karral, lassan ünnepélyesen, de tekintetéből hiányzott a biztonság. Olyan maflán állott meg, mint a pap, aki elfelejtette a gyászbeszédet.

Jandl főorvos hátat fordított neki.

Rossz a lelkiismereted, nyavalyás. Szenvedjél még egy kicsit. Nézte elmélyülten a szemközti domboldalt, ahol párok bóklásztak, oldalogtak a cserjés felé. Bokorkúra, lombterápia, kedveseim? Ti tudjátok, csak baj ne legyen azután. Odaütögette pipáját a nyújtózkodó Vénusz kőtomporához, újra tömte, meggyújtotta, azután megfordult.

— Valami rosszat csináltál, te fekete madár?

— Nem én, főorvos úr, hanem Jeromos. Megrúgott egy beteget.

— Te pedig hagytad, mert így akarta az Úr. Szerencsétlen. Agyon rugattad?

— Nem agyon, fenéken. Úgy történt, hogy . . .

— Most hol van?

— Bent a rendelőben.

— Jeromos?

— Őt levittem a gazdasági udvarra.

— Sántított-e nagyon?

— Meg se érezte.

— A beteget kérdeztem.

— Az sántított. És káromolta az Urat.

— Mi okot adtál, hogy dicsérje?

Péntek Pál jobbnak látta, ha nem provokál most teológiai vitát. Az igazgató türelmesen végigkutatta zsebeit. Zsebkendőjét most a szivarzsebből húzta elő. Nagy, vörös kockás zsebkendő volt. Meglengette, majd csomót kötött rá. Az orra elé tartotta a kísérőjének.

— Ne felejtsd el eszembe juttatni.

— Igenis, nem felejtem el.

— Ha lesz egy kis időm, kigyógyítalak a hipokrízisből.

Elindult. A prédikátor nem mert tiltakozni. A hipokrízis mély benyomást tett rá. Két lépéssel maradt hátra. Szemben velük Armanda jött. Mögötte egy törpe kocogott a mentőládával. Másik kettő a hordágyat cipelte. Ez a jelenet egy pillanatra elterelte Jeromosról a főorvos figyelmét.

— Tört, repedt, szakadt? Kapcsolni, varrni kell?

— Egy nyavalyát. Leragasztom és kész.

— Akkor minek ez a felhajtás, ez a segélymenet? Armanda kacsintott.

— Megadom neki a módját.

Jandl doktor visszakacsintott. Intett a pipájával, indult. Sűrű füstfelhőivel megköhög- tette Péntek Pált. Rákényszerítette a három lépés távolságra. A gondolkodáshoz tér kell, dünnyögte.

13