Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - Féja Géza: Az Avar utca nagy öregje
Dérynébe tértünk, bort, majd pezsgőt rendeltünk, ismét el akart szaladni, de nem engedtem: — Áruld el, hová szaladsz? — Haza. Elképedtem: — Miért? — Mert takarékoskodom. Szóhoz sem jutottam a megdöbbenéstől, hiszen a lehetetlent kísérelte meg, ő azonban olyan hévvel magyarázta, mintha ismét bicikliféket talált volna fel: — Tudod, mikor délután nekiindulok, csak száz forintot teszek zsebre, mert ezentúl takarékoskodom. Ha azonban elfogy, hazaszaladok, és megint zsebre vágok egy százast. — És keveset költesz azóta? Vidáman dörzsölni kezdte a kezét: — Jóval többet, mint eddig. Szívből nevetett, hogy milyen ügyesen túljár a saját eszén. Annyi s annyi minden megmaradt benne a gyermekből és a természeti emberből, ugyanakkor korának egyik leglángolóbb szelleme volt. Az „özvegy legény” életében is akadt derű, de lényegében válságossá vált. Nem bírta a magányt, csak hálni járt otthonába, muslicák raja lepte körül, de kártékonyabb élős- diek is akadtak —, erszénye már-már közpréda lett. Egészsége ijesztően romlott, a legrosszabbtól tartottunk, midőn életereje lobbant egyet, és házasságot kötött (Tunikával. így becézte ezt az asszonyt, aki nem csupán szerette, de vállalta is mindenképpen. Második feleségének önfeláldozó ápolása és Tompa Kálmán orvosi-baráti segítsége csakugyan az életét mentette meg. Gyermekkora óta második házasságában talált olyan otthonra, ahol ápolják, gondozzák, még az álmát is őrzik. Meg kellett öregednie, félig-meddig tehetetlenné kellett válnia, hogy ezt a gondolkodást elfogadja, sőt hálát érezzen érette. Elhanyagolt odúja felfrissült, megszépült, falai megifjodtak, az öreg bútorok ragyogni kezdtek. Egy percre sem maradt egyedül, lesték a kívánságát. Aki késő frigyének a történetét majd megírja, bizonnyal új fejezettel gyarapítja a szeretet végeérhetetlen regényét. A hatvanas esztendők derekán kezdtem ismét sűrűn ellátogatni az Avar utcába, ekkor már a nappalt is jórészt ágyban töltötte, többnyire aludt, de a svájci sapkát sose vette le a fejéről, holott nem kopaszodott meg. Talán a régi katonaszokás támadt fel benne? Rendszerint gyorsan fölserkent, szilajon magához ölelt, és éreznem kellett, hogy még mindig mennyire erős a karja. Ilyen állapotában is szüntelen alkotott, bár szavai nem kerültek papírra, mindegy, bévül eposzi méretű életét folytatta, és olykor kiszállva az ágyból mesélte órákon keresztül. Sohase éreztem, hogy kiesett a mi időnkből, inkább túllendült a határán, múlt és jelen egyenértékűvé vált benne. Aki így tudott beszélni, annak nem hunyt ki a géniusza, legfennebb annyi törődés után szunnyadozott néha, de talpra állott, mint őmaga, például nyolcvanadik születésnapján. Midőn délelőtt fel köszöntöttük, éppen a parlamentbe készült magas állami kitüntetés átvételére, A gépkocsit várta, karosszékben ült díszöltözetben, hófehér inget viselt, fekete ruhát, feszengett, láthatólag izgalom öntötte el. Sokszor végignézett magán, ingerelte öltözetének a „pompája”, méginkább az, hogy erre az alkalomra le kellett vetnie a szegények egyenruháját. Hosszú barátságunk folyamán sohasem láttam ilyen választékos küllemben. Ápolt ember volt, nem mulasztotta el a reggeli fürdést ének vagy füttyszó kíséretében, de különben nem sokat adott külsejére. Ruhája mindig tiszta volt, de kopott, évekig hordott egy kordbársonyból készült kabátot, fövegnek csak svájci sapkát viselt. Nyakkendőt sohasem kötött, olcsó tarka 24
