Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 2. szám - Féja Géza: Az Avar utca nagy öregje

ingjei voltak, de naponta tisztát váltott. Annyira gazdag volt bévül, hogy megengedhette magának ezt az ellenfényú'zést.

1969 elején három rohamot intézett ellenem egy alattomos kór, hónapokig nem láttam. Fölépülésem után is csak vánszorogtam, mire elértem az Avar utcába, ő került kórházba. Egy hét múltán már otthon találtam, három óra hosszat ültem az ágyánál, de csak olykor ébredt fel néhány percre, ilyenkor élénk volt, azonnal kapcsolt, jóízűen nevetett, kezébe vette a boros poharat néhányat kortyolt, és máris elszunnyadt. Szemgyulladást kapott, átterjedt az arcára, tüzes pír lepte el. „A, a, á... a, a, á” — mondogatta néha, mintha régen dúdolt gyermekdalt próbálgatna. Néha megszólalt:

— Fáj.

— Hol? — kérdeztük.

A fejére mutatott; esztendők óta agyérelmeszesedés gyötörte. Ismét elszunnyadt, észrevétlen akartam távozni, de fölserkent, csak nézett, és integetett a kezével. Szeme tele volt meghatottsággal, mintha végső búcsút venne. Alig bírtam uralkodni magamon. Sietve távoztam.

Egyik délelőtt telefonált a felesége, hogy haldokolni kezdett, de orvosa két injekcióval megállította az agóniát, kórházba vitték, eszméletlenül fekszik. Borzalmas órák következtek.

A kórházban két nap múltán visszanyerte az eszméletét. Mikor meglátogattam, teljesen magánál volt. Már hetek óta nem evett, a bort is visszautasította, mert az első korty után csuklani kezdett. Tűk és csövek a testében, de megismert, szabályos mondatokban beszélt. Feje még szebb volt, mintha láthatatlan művész az utolsó esetlegességet is lesimította volna róla, a lényeg maradt meg, az, akit csak szeretni lehetett. Bejött a nővér, hogy vége a látogatásnak; utoljára nézett a szemembe. Más volt a tekintete, mint legutóbb, meghatottságnak a nyomát sem éreztem, különös átszellemült bátorsággal nézett reám, mint aki már belelátott a titokba, végigélt egy agóniát, és most bíztat, hogy ne„ féljetek”. Azután, amennyire bírta, maradék erejével a száját nyújtotta felém. Odahajoltam, megcsókolt. Reáborultam, majd megsimogattam a fejét, rövidre nyírt diákos haját. Távoznunk kellett, az ajtóban megállottám. Most már a messzeségbe nézett, mint aki mindent elvégzett ezen a földön. Éjjel megkezdődött az immár meg nem állítható agónia.

í