Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 1. szám - Zám Tibor: Iá (novella)

doktorral. Mi lél, te tacskó? Vágtál volna te is kezeket, kezeket, mindig csak kezeket, majd megtudnád! Mars innen! Törmelék doktorral a rózsalugasban. Mint egy múlt századi szonett, kedvesem. Értelek, drágám! Ah, eh, beh, hah!

Kúra, terápia, analízis, istenfenéje, hm. Jandl doktor hajlott arra, hogy mindettől megkímélje Jeromos pszichéjét. A napszakot azonban alkalmatlannak tartotta ilyen fontos döntésre. Holnap hajnalban viszont ez lesz az első. Nem félt attól, hogy esetleg elfelejti. Úgy dresszírozta az emlékezetét, hogy megtartsa a fontos dolgokat.

Kiment a parkba, az ostort is magával vitte. Úgy találta, jól áll a lelkiállapotához.

A park távoli sétányán feltűnt Armanda nővér daliás termete. A négyszögletes ápolónői sisak most is félre volt csapva a fején. Ez volt a hóbortja. Nem állott neki rosszul. Amikor felvételre jelentkezett Armanda nővér, Jandl főorvos meghökkent egy kicsit. Életében még nem látott ekkora nőt. Armanda két méter magasból nézett le rá. Méretei azonban nem tették tönkre nőies arányait. Minden a helyén volt rajta. Nem lehetett betelni a nézésével. Jandl doktor a szoba közepére állította, és körüljárta néhányszor. Elismerően dünnyögött. A rézangyalát, hölgyem, de kinőtt a sárból. Tudja-e, hogy kár lett volna, ha férfinek születik? Magának persze nem sok öröme lehet belőle, vagy igen? No, örvendek. Magam is azt tartom, hogy vízszintes helyzetben a testmagasság keveset számít.

Armandára az alacsony termetű férfiak buktak. A sértett hiúság tőle várta a gyógyírt, a megtépázott hímremény a kilombosodást. A hiányzó centiméterekért kétmé- ternyi kárpótlást ígért az élet. Hogy adott-e, azt nem firtatta Jandl főorvos. Ezúttal nem érdekelte a gyógyulás folyamata, csak a gyógyulás ténye. Amikor a turnus végén kezet szorított vele egy-egy megizmosodott férfi-önérzet, nem húzott strigulát, és nem bánta a félrecsapott sisakot. Tudta, hogy a jandlizmus nem nélkülözheti Armandát. Jandl doktor komoran mordult. Rábökött az ostorral Armandára. Letelepszünk, lányom. Nem akarta, hogy kimeredjen a nyaka. És ha fölfelé nézett, pipájából szemébe hullott a hamu.

Armanda egy kézmozdulattal odébb parancsolta törpéit.

— Csinált maga már beöntést?

— Igen.

— Szamaraknak is?

— De még mennyinek!

— A többi szamár hagyta. Jeromos tiltakozni fog.

— A fiúk majd lefogják.

Jandl doktor óvatosan a fiúk felé sandított. Lapszerkesztő, bányamérnök, szobrász. A negyedik fiút nem ismerte. Az még új csillag volt a naprendszerben.

— A lázát is mérjék meg egyúttal. A labor végezze el a szokásos vizsgálatokat, vér, vizelet, széklet.

— Meglesz, főorvos úr.

— No, jó.

Jandl doktor köszöneté jeléül átnyújtotta az ostort. Péntek Pál a gyógypresszóból leste őket. Mint egy fekete árnyék hajnal óta követi az igazgató fehér köpenyét. Az ostort akarja visszaszerezni, hogy titokban mégis a lelkére beszéljen Jeromosnak. A főnök feledékenységére spekulál, de nincs szerencséje. Most, hogy a nővér kezében az ostor, reménytelennek látja a vállalkozást. Armanda egyszer farizeusnak nevezte őt. Ő meg a szemébe mondta neki, hogy kurva. Azóta nem beszélnek.

A főorvos jó kezekben tudta Jeromos sorsát. Viszketése enyhült. Hálásan nézett volna a távozó nővér után, de pipájából szemébe hullott a hamu. Elkezdte keresgetni a zsebkendőjét. Pislogott, könnyezett.

A zsebkendő végül a mellényz'sebből került elő, ahova utoljára nyúlt. Sokszor meg11