Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - Raffai Sarolta: Tenyészet (novella)
lyességgel a kagylóba: — Ki? Kivel beszélek? Doktor Fortuna Dánielt kerestem. Igen. Te vagy, öregem? Jól sejted, Bóbita János.........Ezt én is megkérdezhetném tőled, öregem .... Megy, hogyne menne. Ha perspektivikusan figyeljük a dolgot... i. sebesebben, mint hinnéd .........Ilyen szemlélet alapján express-jellegű... Nahát, az egészen más...........Azt mondom, egészen más? ........... Elárulnám neked kérlek, de ... . — Cili felé vetett egy fölmérő, gyors pillantást, aztán tétován: — Na jó. Ne aggódj a feleséged miatt, jó helye van itt. Jó .... To-va-lö-kö-dön-cö-sen. He! He? .........Azt elhiszem..........Én is hahotáznék, de nem először hallom..........Micsoda? . ... Na jó. Nem először sütöm el. A fruska aggódva fordult meg, akváriumát leste, majd óvatosan hátrált. — Hová megy, Cecília lányom? Ejnye. Maradjon csak. — De igazgató úr, a Tenyészet.... Az igazgató azonban már ismét nem rá figyelt, a huzalnak beszélt. — Nem, édes öregem. Egy kis ... betanítandó munkatárs... A .... Pikszis főorvos lánya.... Igen, igen, a fő-fő-istené. Ő hát. — Hirtelen csönd, nagy nevetés. '— Én akartalak meghívni öregem .... néhány telefonom lesz még és egy kis röpke értekezés itten ... Fél hat? Nem bánom. Viszlát, öregem. Cili most már inkább türelmetlenül, mint megiiletődötten helyezte főnöke keze- ügyébe füzetecskéjét. Egy újabb szám tárcsázása következtében valamiként mégis az asztal szegélyéig söprődött megint a gonddal összeállított adatok tárháza. Gyűjte- ményecskéje. Cili kicsinyítőképzős kifejezéseket keresgélt kínjában, aztán újra eszébe jutott a Tenyészet, az ő saját, külön Tenyészete, mely egyszer talán még egy tudományos munkát is szolgálhat. De előző lelkesedése, felelősségérzete már eltűnt, furcsa, soha nem ismert ürességnek adva helyet. Menekülni szeretett volna vissza a Nagy- szerűhöz az Egyedülvalóhoz, a Hithez, füzete után nyúlt határozott és gyors mozdulattal, egy szót se értett az igazgató újabb telefonbeszélgetéséből, csak az okos, nagyra hivatott arcot látta elvigyorodni, a szájat nyílni és csukódni, a szemsarkakat hunyorogni ... kifutott. — Cecília leányom! — érte utói az ellentmondást nem tűrő hang. —Jöjjön vissza! Cili betámolygott az irodába, most már figyelt: hallotta az igazgató magyarázatát mármint hogy a kicsike renitenskedik, igen, ez ő, a kicsike, aztán az igazgató anélkül, hogy a kagylót elfedte volna, odaszólt neki foghegyről: — Főzzön három kávét Cili leányom, és... na várjon, mit is akartam még .. . ja, igen. Igen. Nos: tálcán... érti? tálcán hozza be. — Majd a huzalnak: — Na, ugye. így kell ezt, barátom. Cili megint a Tenyészet előtt ült, a vastag üvegfal előtt, mely már nem juttatott eszébe sohasem-látott, titokzatos üvegféléket, egy vastag üvegfal előtt ült és kész. Nem érdekelte, hol hagyta el a füzetét, nem jegyzetelt, nem érdekelte az ingertáp salakká válásának folyamata, nem érdekelte semmi. Amikor azután a két kuncogó kis diáklány bejött, hogy a biológia iránti lelkesedését növelje az Intézetben tett látogatással, valamint az igazgatónál történendő magasröptű beszélgetéssel, Cili köte- lességtudóan vitte be a számukra főzött három kávét, amint kívántatott, apró csészékben, cukorral és tálcán. Majd a Tenyészetre meredve ösztönösen, gondolatok nélkül vetette le munkaköpenyét, papucsát. A zsebében rejtőző írószerszámokat a köpenybe csomagolta és szép finoman beleejtette az egészet a Tenyészet hínáros vizébe. — Cecília leányom! — hallotta az igazgató igazgatói hangját, ő azonban magas tűsarkain szentségtörést kopogtatva a kijárati ajtó felé tartott, melyen belül jámbor kis fruska-értelme földerítésére várva a sok remélt titokból immár semmi, de semmi titok nem maradt. Egy fia se. 16
