Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 2. szám - Raffai Sarolta: Tenyészet (novella)

Cili az igazgató vaskos kötetéről ábrándozott, mely minden bizonnyal keveset várat már magára. „ Az ebicethaltenyészet ingertápra reagáló élettani tevékenysége ..

Jól hatna. Aranyozott betűkkel, műbőrkötésben. A lehető legjobban hatna. Ámbár .. . címadási joga csak a szerzőnek van . . . lehet, hogy Ő még jobbat lel. Még jobbat? Hát . . . tizennyolc éves korában az ember semmiben sem lehet egészen bizonyos, de ha hozzávetőleg mégis megközelítheti a bizonyosságot, akkor ebben a cím-elbírálásban érzése szerint Cili jobban megközelítette, mint bármi más ítéletében, amióta magára eszmélt. Egyszóval amióta számára a világ egyáltalán világ, mint olyan. Azaz, mint ilyen. És az ember tizennyolcévesen, fölvilágosultan, materialista alapállásban is csak ezt mondhatja: hála istennek, hogy ilyen.

És az ajtó, az a bizonyos, a diszkrét, az igazgatói iroda ajtaja szinte magától, elegánsan és nesztelenül megnyílt.

— Cecília leányom. Jöjjön csak.

Cili az akváriumra bámult, megdermedt, lábszárcsontjaiban a velőt kocsonyásodni érezte precíz biológiai kiokítása ellenére is . . .

— Cecília lányom!

A hang valamivel emeltebben és határozottabban szólította.

Cili fölugrott, csavaros ceruzáját leejtette, az messzire gurult, ő maga még mindig a Tenyészetet nézte, bár semmit nem látott, s dadogásnál többre nem is futotta erejéből.

— Igen ... de .. igazgató úr ... de . . . igen.

— Jöjjön csak.

Cili valamennyire összeszedte magát.

— Igazgató úr kérem, az ingertáp .. .

— Éppen arról van szó. Jegyzeteit hozza be.

Cili megbátorodott.

— A kísérlet kellős közepén?! Igazgató úr kérem . ..

Egy türelmetlen és nagyon is hétköznapi csettintésen kívül választ most már nem is kapott. Úgy érezte, gyökerestől tépi ki tekintetét a mária-üveg elzárta világból, előkotorta ceruzáját, loholt.

Az igazgató a vesealakú, sötétre fényezett íróasztalnál ült méltóságát tartva, fáradhatatlanul egyenes testtel és gerincoszloppal, mint ahogyan az egy igazgatóhoz illő. Sőt. Mint ahogyan a testtartásnak az igazgató igazgatói lényéből fakadnia kell.

Cili megállt a nyitott ajtóban, mereven nézte a telefonkagyló után tapogatózó kézfejet, a nagyrahivatottságot bizonyító arcélre szemét se próbálta emelni. Csak a hangot hallotta.

— A . . . maga megítélése szerint. . . használ egy kísérletnek, ha a . . . róla készült feljegyzéseket gyűrögetik?

A fruska süllyedni érezte talpa alatt a mozaik-szerűen lerakott parkettet.

— Igazgató úr kérem ... én ... elnézést, igazgató úr... — hebegett és gyorsan letette jegyzetfüzetét a veseasztal gyengédhajlású szegélyére.

Az igazgató bosszúsan legyintett s már a telefonra figyelt.

— Dehogy, Marika kedves... dehogy magácskának szólt. Az egyik... hm... kezdő kis munkatársam .. . igen, szerencsétlenkedik most még ... hogyan hihette egy pillanatig is? Nem, nem. Egyébként örülök, hogy megismerte a hangom. Kapcsolná a főnökét?... Jó. Várok.

Cili nekibátorodott.

— Igazgató úr kérem . . .

A nemes arcéi harmóniáját vesztve határtalan ámulattal fordult a fruska felé.

— Fontos telefonom van. Szíveskedjék megvárni, kérem. — Majd váratlan szivé15