Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 1. szám - Nagy Faddi Éva: Az álmom: Madeira
ífCaqy CJiaddi £oa Az álmom: Madeira A folyóparton nem hallatszott a lépte. — Ez nem aszfalt, Jolcsi — kiáltott a sátor felé. A sátorban heverészett a lány. A motor fémes fekete vázával, piros bőrülésével elveszett ások zöldben. Leheveredett. Fűszálakat morzsolt szét a foga között. — Nézd, mia bel la, egy hajó! — kiáltott újra a lánynak. Az előjött. Még rajta volt a pizsamakabát. Lementek egészen a partig, a fűzfagyökerek közé. Nyomuk ottmaradt a szürke homokon. A széles víz közepén úszott egy fehér hajó. Csíkostrikós férfi bámészkodott a part felé. Megvillant egy asszony piros szoknyája. — Nézd — mondta újra a lánynak. Karjával mutatta a hajó irányát. A nap a szemébe sütött. — Hogy dobog a szíved — a lány a melléhez támaszkodott. — Marhaság. Mindenkié dobog. — Ja persze. A tiéd most mégis nagyon, nem! — Mert egyszer ... — A lányra nézett. Nem tudta bizonyosan, hogy folytathatja-e. Két napja ismerték egymást. Egy bulin verődtek össze. — Egyszer arról ábrándoztam, az volt a vágyam .. . Például szeretnék egyszer így a Madeira partján állni. Szerettem volna .. . Vagy körülnézni Hobartban. Féloldalvást a lányra nézett. — Ah, ne is figyeld, amit mondok. Gyere, ússzunk egyet. — Ha utazni akarsz, akkor szerezz magadnak pénzt, ne nyavalyogj. — Én pénz nélkül ... Én nem a saját luxushajómmal ... Az ilyet utálom. Egyszál könnyű nadrágban meg egy trópusi sisakban. No, de ez csak duma, gyere, ússzunk. A víz fadarabokat vitt. A partot mosta csendesen. A bokrokban és a fákon madarak voltak. Sikló figyelt nem messze. — Most nem utálom — gondolta a lány, amikor kijöttek a vízből. — Azért ne jöjjön közelebb. — Isteni jól süt a nap, ugye? Jó színem van? Hozd ki a kártyát, ha úgyis mégy. Mennyi időnk van még? — Két óra. Jó, hogy nem jár erre senki. Mi most nudisták vagyunk. — Csak az a baj, hogy . . . — Hogy! — Rövid az időnk. A bokor már nem árnyékolt a lánynak. Becsukta a szemét a nap elöl. A kártyával az ujjai között csak játszott. — És?... Máskor is kijövünk. — Gondolod? Megrántotta a vállát. Odasímult a lányhoz. Sokáig napoztak a parton. De mégsem volt tökéletes jókedve. Sőt. Egyre komorabb lett. — Gyötrődsz? — a lány öltözni kezdett. — Van, hogy . . . Igen, van, hogy az ember nem tudja néha, mit akar. Lehet, hogy jobb lett volna, ha mégsem jövünk ki. — No igen. Nekem most a sikló csörgőkígyó, a nap meg pokol tüze. Gyerünk. Pillanatok alatt összecsomagolták a sátrat. Jó úton százzal is ment. A visszapillantó tükörben néha meglátta a lány arcát. Nekifeszült a szélnek és mosolygott. A városban lassan hajtott. Sose lehet tudni, hol vannak a radarral. Hazavitte a lányt. A motort a kapu alá tolta a lépcsőházban. Az anyjáék még nem voltak otthon. Az előszobában lerakta a bukósisakokat. Aztán bekapcsolta a magnóját. Nézte a heverő felett a faliszőnyegen a korsós lányokat. Nyúlánk lányok, szinte lebegnek a korsóba kapaszkodva. Eddig még eszébe sem jutott, hogy ezeknek a korsóknak nincs súlyuk. A Lady Madonnát tizenötször meghallgatta. Néhány Illés-szám volt még a szalagon, Mary Hopkins, Omegáék. A Trombitás Frédit üvöltötte, jókedve lett. A fürdőszobában megmosdott. Megkefélte az ingnyakra göndörödő fekete haját. Éppen elkészült az öltözködéssel, a zsabós ingét húzta föl, kétsoros gombolású öltönyét, amikor megjött az anyja. 8
