Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 1. szám - Nagy Faddi Éva: Az álmom: Madeira

— Gyere csak, Zalán, kedvesem.

— Mi van, anyu? — Megcsókolta jobbról Is balról is. Udvariasan széket tolt alá. — Mit akarsz velem?

— Hova mégy?

— A barátaimmal csinálunk valamit.

— No jó. Ez nem baj. Hol voltál délelőtt.

— A Dunán.

— Nem kérdezem, hogy kivel. Ez a te dolgod. De azt meg kell mondanom, hogy így sokáig nem mehet.

— Hogyan? Anyukám, figyellek — levett egy szöszt a nadrágjáról, és szolgálatkészen nézett az anyjára.

— Keresned kell. A jelenlegi szórakozásaid költségét mi álljuk. Sokszor elég magas ez a költség. Gondolnod kell Tomira. Őt is fel kell nevelnünk.

— Szóval terhetekre vagyok?

— Nem arról van szó. Jó, nem vettek fel az egyetemre. Azért még nem állhat meg a világ. Keress magadnak állást.

— Én melót, anyu?

— Te, persze. — Az anyja nyugodtan nézett rá. Általában a szülei sohasem beszéltek emelt hangon.

— Nem jól esik, dehát olyan kedves-tanárosan mondod, hogy kénytelen leszek. De most már csókollak anyu, várnak a srácok.

A munkavállalásból mégsem lett semmi. Magkapta a behívót. Már csak két nap választotta el a bevonulástól, amikor megismerkedett Izával. Bélánál, a barátjánál voltak nyolcán. Négy fiú, négy lány. Táncoltak, kicsit ittak is. Jolcsi után még nem volt senki. A dunaparti kirándulás óta nem is találkozott vele. Egy kis szünetre vágyott. Olyan hirtelen egymás után voltak Gabi, Zsuzsi, Lonci, Jolcsi. Félrehúzódott. A többiek táncoltak. Iza odajött hozzá. — Én nem szeretek táncolni — mondta a lány. Nem válaszolt.

— Nézd csak — mutatta ekkor a lány a kezében levő játékot. — Az egereket kellett berázni a lyukba. — Elmosolyodott.

— Add ide.

— Ne úgy — mondta a lány —, figyeld csak.

— Hogy hívnak? Bemutatkozáskor nem tudom soha megjegyezni.

— Sós Iza.

— Tanulsz?

— Eladó vagyok a csemegében, soha nem láttál még ott?

— Nem járok oda.

Izán világoskék miniruha volt, közepes lábakat mutogatott. Leült mellé. Akkor a lány térdére tette a kezét, és lassan csúsztatta az ujjait a ruha széléig.

— Kijátszottad magad?

— Te álszent vagy?

— Én nem vagyok álszent. Idenézz! — egy darab spárgából tyúklábat csinált. — Vedd át.

— Gyere, menjünk sétálni — mondta Izának, amikor megunták ezt is. — Nem árt egy kis friss levegő.

— Jó.

Lesétáltak a vízhez. A lány nagyon tudott nevetni. Észrevette .\z árnyékokat, a hangokat, a titokzatos éjszakát. A fiú hirtelen most olyan lett, mint vele szemben Gabi, Zsuzsi, Lonci vagy Jolcsi.

— No és szerinted ennek van értelme? Gyújts pénzt és fesd meg vagy írd le, amiket láttál.

— Ugyan! -— nevetett Iza. — Én eladó vagyok.

— Aha.

— Hát látod, a fák a víz fölött. Az ember örül, ha egy kicsit kiszabadul. Mindig csak neoncső, autóbusz, csikorog a kés a deszkán, ahogy szelem a szalámit. Ez az éjszakai erdő, ez itt egy más világ. A halak is egy más világ. Ez a levegő . ..

Hajnalig sétálgattak. Úgy érezte, hogy ez jó kikapcsolódás volt. A Madeiráról is mesélt Izának, meg Hobartról. Iza azt mondta:

— Majd egyszer eljutsz. — Feszülten figyelte a lányt. Nem nevetett. Gúny se volt a hangjában.

— Nem tartasz maflának? — kérdezte a lányt, amikor hazakísérte.

— Azt hiszed, nem tudom, hogy mit tudsz. Azt mindenki tudja.

— Úgy!

— A jó nem attól van.

— Hát?

Iza nem válaszolt.

Másnap megvárta a csemegében. Megint sokat sétáltak.

— Ugye írsz nekem? — kiáltotta többször is a vonatról a hangzavarban. Most örült, hogy nincsenek kinn az anyjáék, csak Izával foglalkozhat.

9