Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 1. szám - FEKETE ÉVEK - Gergely Ferenc: A világgazdasági válság hatása a bajai szegénység gyermekeinek életviszonyaira

-díszelnöke elnöki megnyitójában kérte a tagokat, hogy minden erejükkel támogassák a Kört, hogy a gazdasági válság meg ne semmisítse. A könyvhét is csődöt mondott.”

Baja lakosságának közegészségügyi helyzetére mi sem jellemzőbb, mint az a tény, hogy a tüdővészes elhalásban Kecskemét után második helyen álltunk az országban. 1931-ben a 624 halott közül 81-en haltak meg e „magyar betegségben”. Az ebben az évben született 550 csecsemő közül 79 halt meg. Népmozgalmi adataink szerint a város lakossága csökkent. 1929-ben születtek 516- an, meghaltak 526-án. 1933-ban a 459 újszülöttel szemben 518 a halálozások száma. A Bajai Űjság szerint 1911 óta az 1931 évi népmozgalmi statisztika a legrosszabb. Egy 1932-ben megjelent adat szerint a német falvakban 50, a magyarokban 30 százalékkal csökkent a születések száma.

Az élet egészét átjáró megrendülést nem lehetett tagadni. „A tanács maga is látja, hogy a szociális nyomor oly nagymérvű, hogy a kérdést állandóan napirenden kell tartani, s a tömegnyomor enyhítésére mindent el kell követni”- olvashatjuk 1929 márciusában a „Megindult a város szíve is” c. nyilatkozatot a helyi lapban. De nem túlzás ez? Nem csupán arról van szó, hogy a vidéki újságírók stílusa képtelen a sikerhajhászó fordulatoktól megszabadulni? Sajnos, a mondanivaló lényege igaz. Baján 5000 család élt. Ebből csupán ezernél nem jelentkeztek a kenyérgondok. Az 1930 szeptemberében összehívott értekezlet

— mely hivatva volt előkészíteni a téli ínségakciót - egyik felszólalója világosan, határozottan jelentette ki: „Baján ötezer ember van, akiknek egy falat kenyere sincs.” Ezt a számot, amely lényegében állandóan változott, megerősítik a közmunkák végzésével kapcsolatos adataink. A kialakult helyzet enyhítését célzó polgármesteri terv rövidesen megszületett. Eszerint az általános szegényügy, a hatósági munkaközvetítő hivatal és a gyermekvédelem képezi a fő munkaterületet. A segélyezés módját figyelembe véve 6 csoportot különböztetnek meg: 1. „szemérmes szegények”, ezek havi segélyt kapnak, 2. azok, akiknek munkalehetőséget kell biztosítani, 3. a munkaképtelenek, 4. betegek, 5. fekvő betegek, 6. temetési segélyben részesülők. Sietve megszervezték a szegényügyi hivatalt, elkészítették a szegényügyi szabályrendelet-tervezetet. Utóbbiban meghatározták a szegény fogalmát (!), a teendőket, s ami a legfontosabb, a pénzügyi fedezet megteremtésének a módját. Erre az önkéntes adakozást tartották „legcélszerűbbnek”. Az ily módon előteremthető fedezetet nemcsak a „szocialista városatyák”, de még a főispán sem tartotta elégségesnek. Novemberben már új testület is alakult, a bizonytalanság érzését keltő „Törvényhatósági Segítő Bizottság” megnevezéssel. Majdnem egy hónap múlva, 1930. dec. 14-én olvashatták a város polgárai e nagyra hivatott testület alábbi szövegű felhívását: „Baja város Közönsége! Az egész világon uralkodó gazdasági válság következtében a munkanélküliek száma ijesztő mérvben megsokasodott, családok, apró gyermekek vannak kenyér és meleg szoba nélkül. A Kormányzó úr Őfő- méltósága országszerte elrendelte a gyűjtést az ínségesek felsegélyezésére. A Baja város területére megalakult Segélyező Bizottság kérő szóval fordul mindenkihez, hogy segítsen ínségbe jutott embertársai nyomorán enyhíteni.”

Hogyan éltek hát a nyomorgó városi szegények gyermekei? Ennek viszonylag pontos meghatározására azok hivatottak, akik - szüleiken kívül - legtöbbet foglalkoztak testi, szellemi fejlődésükkel, az orvosok, a papok és a nevelők. Miként vélekedtek ők a válság korának bajai ifjúsága életkörülményeiről? Az összbenyomást így fogalmazták meg: „Nincs borzalmasabb látvány, mint látni a fázó, didergő, rosszul öltözött, beesett, fakó arcú gyermekhadat.” Egész88