Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 1. szám - ADYRA EMLÉKEZTÜNK - Kiss István: „Ifjú szívekben élek?”
„Ifjú szívekben élek?” Ady a kinyilatkoztatás határozottságával vallotta, hogy soha nem hal meg: az ifjúság szívében él tovább. De vajon így van-e? Sajnos, nem. Ady nem él úgy az ifjúság szívében, ahogy szerette volna: Nincs már nékem semmim, / Ti vagytok az örökség, / A jutalom, / Ti vagytok a dalom, / S fiatalok, fiaim, / Szép lesz elesni értetek / majdnem-majdnem / Fiatalon. Sok fiatal nyilatkozatát hallottam. Szeretik a költőket: józsef Attilát, a legújabbakat. Adyt? Nem. Miért? Sokszor maguk sem tudják. Esetleg: homályos, nem érthető, nem modern. Fiatal tanárral beszélgettem (nem magyar szakossal) a költőkről. Adyról kérdeztem. Csak értetlenül rázta a fejét. Érdeklődéssel, sőt izgalommal hallgattam a rádióban az ifjúsági Ady-vetélkedőt. Maga a riporter is megállapította, hogy a vetélkedő fiatalok jól tudják Adyt (tehát megtanulták — talán éppen a vetélkedőre). Pedig Adyt nem tudni, hanem ismerni és szeretni kellene. Véletlen? Elfogultság? Sötétenlátás? Nem hiszem. Az Ady születésének 90. évfordulóján, 1967-ben a Magyar Irodalomtörténeti Társaság veszprémi vándorgyűlésén is felmerült ez a kérdés, elég élesen megfogalmazva: Ady nem az ifjúság, hanem inkább az öregek szívében él. (Pontosan: az Ady-kortárs fiatalok, a mai öregek szívében.) Az évfordulón emlékező Népszabadság is megállapította: „Az ifjú szívek” közül nem sokban, nem sűrűn dobog fel Ady ritmusa. Majdnem ugyanígy fogalmazta meg a Rádió Ady-Emlékkönyve egyik emlékezője is (sajnálom, hogy nem jegyeztem le pontosan): Ady még mindig nem él úgy azokban az ifjú szívekben, amire vágyott, mint ahogy kellene. Pedig Ady megérdemelné, hogy ifjúságunk megszeresse. Az Ady-hónappá nyilvánított januárban a rádió megemlékezéseinek özöne, a televízió emlékműsora és napilapjaink január 26-i emlékező cikkei más-más oldalról világítottak rá nagyon gazdag Ady-örökségünkre. Forradalmiságát az is kiemeli, hogy az ötvenes forradalmi megemlékezésekkel párhuzamosan folynak az Ady-megemlékezések. így világosan látjuk Adynak azt a nagy hatását, amelyet a Galilei-körbe tömörült ifjú forradalmárokra gyakorolt, akiknek a Tanácsköztársaság idején jelentős szerepük volt, és akik szocialista irodalmunk kifejlesztői lettek. Ezért remélhetjük, hogy ez a mostani Adyval foglalkozó „emlékező kampány” nagy költőnkre irányítja ifjúságunk figyelmét. Hiszen kevés olyan nagy költőt ismerünk még a világirodalomban is, mint Ady Endre. A kortárs költők között ő tükrözi leghatározottabban és leggazdagabban kora ellentétekkel teletűzdelt, forrongó, változást követelő, átalakuló világát. Forradalmár volt nemcsak politikai értelemben, hanem az irodalomban is. Példája nemcsak Móricz Zsigmond számára volt „felszabaditó”, hanem az egész magyar irodalom számára: az új témákhoz új hangot keresett. „Az új daloknak ifjú Apollója” volt, „új vizeken járt”, és Muszáj Herkulesként a dőltére leső Tökmag Jankók ellenére kellett helytállnia. A teljes emberi élet élésének vágyát fejezte ki életével és költészetében: Aki él, az mind örüljön, / Mert az élet mindenkinek / Kivételes szent örömül jön. Ezért küzdött a „szent Forrongásban” a „nagyranőtt Krisztusokkal” a „nagy Egy-világért”, „a Jövendő fehérei” boldogságáért, várva a „szent vörös Nap” felkelését és ragyogását, a háború borzalmai közepette is őrizve „az Ember Szépbe-szőtt hitét.” Magyarsága „mindennél keserűbb, mindennél igazabb” volt, „a magyar bánatok legvertebb siratójának” tartotta magát. Egyéni érzéseit is bámulatos gazdagsággal és változatossággal fejezte ki. A gyötrő és boldogító szerelem (A Léda arany-szobra, Őrizem a szemed), istenkeresés (Álmom: az isten), életszeretet (Elillant évek szőlőhegyén, Egy stájer dombon), magtalanság és gyermek utáni vágy (Nagy sírkertet mérünk, A fiam bölcsőjénél), az elmúlás (Én kifelé megyek, A Halál: pirkadat), bűnbánat (A Patyolat üzenete, Az elsüllyedt utak), felötlő hangulatok (Halk, bánatos szökés) egyaránt megtalálják a maguk művészi kifejeződését. Ady Endre valóban benne élt a maga korában. Betegen, néha elcsüggedve, de mindig hitet téve forradalmisága mellett. Mint Petőfi, ő sem alkudott, ő is a forradalomé volt. Valóban elmondhatta magáról „az Életnek felelve”: Küldött az Élet: megfogadtam, / Parancsokat rótt: teljesítvék. Mégis mi lehet az oka, hogy az ifjúság nagy részének szívében „nem dobog fel Ady ritmusa?” Talán a modernség-imádat, csak a ma élő költők szeretete? Pedig Ady modernebb, emberibb, és hozzánk közelebb álló, mint sok mai költő. Az sem lehet közömbös, milyen Ady-élményeket nyújt az iskola a tanulóknak. Sokan panaszolják: a középiskolai magyar irodalmi tananyagban túlsúlyban vannak a — különben művészi élményt nyújtó — közösségi gondolatokat kifejező, forradalmi versek. Igaz, a Szöveggyűjteményben vannak olyan versek is, amelyek közelebb vihetik a tanulókat Adyhoz, az emberhez. Ilyenek: Szeretném, ha szeretnének, Az Illés szekerén, Üzenet egykori iskolámba, Séta bölcsőhelyem körül, Hazamegyek a falumba. A tanárok munkája még eredményesebb lesz, ha további köny- nyed, szinte dalszerű előadásé és az ifjúság figyelmét megragadó versekkel színesítik, gazdagítják tanítványaik Ady-élményeit. Ilyenekre gondolok: Hepehupás, vén Szilágyban, Zilahi ember nótája, Akik 64
