Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 1. szám - ADYRA EMLÉKEZTÜNK - Buda Ferenc: Nem halt meg - Simonka György: Találkozások

nyomorról, amely a gyomorból ered. Ebből vezette le logikusan az orosz forradalmi jellegű sztrájkot, én pedig a kassai tanoncok tüntetését. így tanultam megismerni Ady Endre nevét, elfeledhetetlenül

— s ezt azután három-négy év múlva véletlen alkalmam nyílt megmondanom neki magának Debrecenben a Debrecen című napilap szerkesztőségében, ahová ő, ott járván a hajdúk fővárosában, belátogatott Móricz Pál főszerkesztőhöz, régi újságíró kartársához. Én is ugyanakkor látogattam ott meg Nagy Ferenc riporter barátomat, a kedves hangú költőt, aki ma is él még Keszthelyen. Móricz Paja bácsi bemutatott bennünket Adynak — én pedig, megragadván az alkalmat, sietve elmondtam neki, milyen politikai nevelő hatással volt rám iglói diákságom alatt az ő gyomor-nyomor indítékú útmutatása az Igazság felé. Világosan észrevettem, hogy az akkor már nagy költőt kellemesebben lepte meg az én iglói emlékem, mintha a verseiről szóltam vagy áradoztam volna előtte. Ekkor láttam őt először

— s meglepett, hogy csak középmagas, holott én nagynak, termetével is nagyszerűnek álmodtam öt. De vállas volt, kálomista nyakú, két barna szemébe belefért a világ. Fároszszemű ember volt, mint Byron, mint Rimbaud — s fölényes jellegű szájával is nem gőgöt, hanem magas szellemi rangot fejezett ki.

Később, 1910 őszén lehetett, a pesti Meteor kávéházban, ismét csak véletlenül, egy asztalhoz kerültem Adyval. Ez a Meteor szemben a volt New Yorkkal, a mai Hungáriával, igen forgalmas bohém- kávéház volt. Somlyó Zoltánnal, a már akkor is jeles költővel és Zombory Elemér színinövendék ba- rátjábal sokszor voltam ott együtt — s akkor is. Velünk feketézett Major Henrik, fiatal, később híres karikatúrista. Somlyó halk, meghatott hangon olvasta fel új versét: ,,A tenyered forró, Meám — Felforr a könnyem ha ráhull . . .” Akkor egyszerre megjelentek hátul a szállodalépcsőkön s jöttek lefelé ketten, egy lobogó tűz és egy már lángjait vesztett, kialudni készülő parázs: Ady Endre és Cholnoky Viktor. (Ady akkor is, mint többször, ott lakott a kávéház fölötti szállodában. Ma ez az épület a VII. kerületi tanácsház.) Major Henrik ifjonti örömmel és bátorsággal lépett eléjük:„Uraim, nagyuraim — mondta — ezer bocsánat! Legyen szerencsénk csekélyke időre ázsiaiunknál. Nagyon szeretnék önökről egy bájos portrét kanyarintani a Fidibusznak.” (Nevezetes élclap volt akkor a Fidibusz.)

S már Somlyó is ott udvariaskodott, és ketten odatessékelték őket az asztalhoz. Cholnoky Viktor már beteg volt, de még bejárt a Pesti Naplóhoz. Remek noveláskönyvei voltak, köztük a Tammuz és Az alerion-madár vére. Mozdulatlanul hátradőlve ült mellettem a bársonyos kanapén, s a karika- turista először vele foglalkozott. A hamar kész rajzon Tammuz hullott lefelé a szívenlőtt madáron . . . De az Ady-rajzra már nem emlékszem. Átforrósodott lelkem szárnyat kezdett ölteni, amikor rövidlátó szemét rámszegezve, megismert.

— Hol is láttalak? — kérdezte. — Váradon vagy Debrecenben?

— Debrecenben — feleltem boldogan —, Paja bácsi szerkesztőségében.

— Persze-persze — intett —, s halvány mosolyával felszabadítva kedvemet, érdeklődött:

— Te is írsz, ugy-e?

— Próbálkozom — kockáztattam meg a vallomást, majd hirtelen ötlettel hozzátettem: — Szeretném utolérni Domby Lajost! •

Mindjárt meg kellett magyaráznom, hogy Domby Lajos református lelkész Gyomán vagy Vésztőn, valahol Békésben, nemrég megismerkedtem vele, elmondta, hogy ő rengeteg verset írt már, legalább húsz kötetre valót, ismeri őt Ady Endre is, akinek megmondta: Csak gyakorold magad, Endre öcsém, írjál nagyon sokat, még utolérhetsz engem is!

— Csakugyan! — nevetett föl most Ady. — Ismerem az öreget Váradról. Azt hiszem, apám iskolatársa volt. Boroztunk egyszer, s ezt mondta nekem: Verset írni?? Hát abban aztán verzátus vagyok! Tele vagyok poémával! Nyolcat-tízet is reccsentek naponta!

így fordult derűre a fekete márványasztal levegője, Somlyó Zoltán zsebrevágta a könnyes Mea- verset, Cholnoky féldeci rumot rendelt, bele féldeci kávéval, Ady bort kért és két poharat — s az egyikbe nekem töltött, a másikba magának. Csodálatos volt! Elbűvölt ezzel a kedvességgel ... De persze, talán tudta, hogy a többiek nem borisszák . . .

Major már hamar elkészült a rajzzal, s a költő és a Pesti Napló novellistája otthagytak bennünket, hogy estére fordulván a nap, elmerüljenek az Andrássy úti Három Holló nevű hírhedt bortanya irodalmivá nemesített mámorában . . .

Tudjuk egyébként, hogy Ady egyéniségének naprendszerében mindenki irodalmi mámorba esett, s ezt a mámort, mint egyszer Színi Gyulától hallottam, „áléivá vállalták Bandi körül még ők, a csakugyan bornemisszák is.”

Hallgatóztam néhányszor én is ott a Hollóban, de ha elkapott a szellemi részegség, jelentéktelenségem tudatában elhúzódtam onnan, mert az a környezet, amely az italozó Adyt körülvette, s amely tőle nyerte rangját, szinte már nagyobbnak vélte magát mint amekkora ő volt. Egyszer-kétszer mégis elbeszélgethettem ott vele bizalmasan. Akkor már hátam mögött volt a jórészt elfecsérelt párizsi szemeszter a Sorbonne-on, s mindaz a drága kincs, amit Párizs adott szivemnek-eszemnek ajándéjul. Alkalmam nyílt, éppen Színi Gyula társaságában, a Három Holló sarokasztalánál elmondani Adynak annyit, hogy milyen buzgón fürkésztem az ő nyomait Párizsban, a Hotel de l’Europtól s a Deux Magot- tól a Rotonde-ig, s a Closerie des Lilas-ig, ahol Paul Fortral-lal, a párizsi költőkirállyal is volt találko61