Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 1. szám - ADYRA EMLÉKEZTÜNK - Orosz László: Az irodalomtörténet adóssága
zásom. Szavaimból áradt a montparnasse-i szellő, s alighanem szívenérintette Adyt. Kezét vállamra ejtve, könnyed izgalommal kérdezte: — A Rue de Levis-ben is jártál? Meghökkentem. Mindjárt tudtam, miért kérdi ezt. — Nem jártam —feleltem, pedig dehogy nem! — Tudod, ki lakott ott? — kérdezte még. Beleláttam az akaratlanul is tompává csuklott kérdés homályába s nem mondhattam mást, mint csak ennyit: — Tudom. Léda lakott abban az utcában, Léda, akinek megtapodott élő teteméről akkor már elúszott a csapzott hattyú. Nem felelhettem hát többet, nem vitt rá a lélek . . . Időközben ugyanis Juhász Gyulával voltak barátságos éveim Szegeden, s ő, Gyula, ilyeneket is mondott nekem váradi emlékeiből: „Ady Brüll Adél zsákmánya volt, s Brüll Adél Ady zsákmánya. Megették egymást. Szétmarcangolták egymás ifjúságát! ...” — Hát mit mondhattam volna Adynak Léda utcájáról? Annyira nem is bizalmaskodhattam volna vele. . . . Élete oly nagyon korai alkonyatában is volt még hozzám szava. Mados György barátom, aki máig velem együtt öregedett meg, a Városmajor Szanatóriumban feküdt, meglátogattam s akkor ott, a társalgó egyik foteljében hírlapok közé temetkezve megláttuk Adyt. Ez már a háború döglődése felé volt. A költő rámutatott az egyik újságcikk címében a nagybetűs „Háború” szóra s ennyit mondott: „Elvesztettük ... Ez a törvény ... Az ítélet.” Többé nem láttam őt. Csak a koporsóját, amelyen új zsoltárokat énekeltek a rózsaszínből vörösre váltó forradalom koszorúi — mint az alerion-madár vére . . . Csak tíz évvel volt öregebb nálam — s ötven éve van már a földben. Hol az igazság? Simonka György Az irodalomtörténet adóssága „Ó volt az, akiben teljes lett az idő, akinek elébe futottak az előfutárok, aki kimondta a szót, amit ki kellett mondani ... Az első pillanattól kezdve, amint feltűnt, egyszerre formát kapott az addig khaotikus irodalmi tudat: Ady neve két ellenséges táborra osztotta az embereket, egyszerre mindenki pontosan tudta a helyét. . . Jelentősége messze elhagyta az irodalom határait, és a pro vagy contra Ady állásfoglalás politikai és világnézeti felfogások elkeseredett szembenállását váltotta ki. A pro-Ady táborban most tudatosodott és vált mondhatóvá a század egész új tartalma, és az új tartalom által felébredt a kedélyesen alvó magyar élet — itt volt a harc, amiért harcolni lehetett.” Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét idéztem. Nincs abban semmi túlzás, amit írt. Nagyobb igényű, gyökeresebben újat mondó, teljesebb lírai világképet kialakító költő nemigen szólalt még meg magyarul. Hatása elől senki sem térhetett ki, aki elgondolkozott a XX. század magyarjának, emberének problémáin. Jogos büszkeséggel írhatta: ,,Mit helyeslek, csak az igaz S amit kedvelek, az a jó, D a j k a m e s e - v a g y o n a másé S csak az én birtokom való. És mégis, halálának ötvenedik évfordulóján újra meg újra arról hallunk, arról olvasunk: megfakult költészetének a fénye, nem ragyog úgy, ahogy ragyognia kellene. Kíséreljünk meg egy rövid számvetést?! Beépült-e Ady — nem azt kérdem, irodalmi műveltségünkbe, hanem — közgondolkodásunkba? Ha valamiben nem értünk vele egyet, szükségesnek tartjuk-e, hogy vitatkozzunk? Azon a szinten néz-e szembe közvéleményünk mai életünk kérdéseivel, pl. a nacionalizmus vagy a vallás problémájával, amelyre már Ady eljutott? Az új erkölcs kialakításáért való küzdelemben számba vesszük-e, amit az emberi lélek bonyolultságáról tőle megtudhatunk? Segít-e bennünket az önismeret nehéz útján ez a nagyon őszinte költő? Újszerű képei fogékonyabbá tettek-e a mordern művészet kifejező eszközeinek jobb megértésére? Nyelvi ereje olt-e belénk igényt a tömör és bátor fogalmazásra? Értő füllel hallgatjuk-e verseinek zenéjét? Soroljam tovább a kérdéseket? A többire is nem-mel kellene felelnünk. Miért van ez így? Keresve a választ felidézhetnénk a múltat, amely nem tette lehetővé, hogy szava eljusson azokhoz, akikért harcolt: a munkásokhoz és a parasztokhoz. Felvethetnénk az iskola felelősségét is, amely a halála óta eltelt első negyedszázadban — legalábbis hivatalos irányítóinak szándéka szerint — nem akarta, majd a második negyedszázadban meg nem tudta igazán megkedveltetni. Én most mégis egy 62
