Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 1. szám - ADYRA EMLÉKEZTÜNK - Buda Ferenc: Nem halt meg - Simonka György: Találkozások
ADYRA EMLÉKEZTÜNK — Ady-est Kecskeméten 1969. január 27-én — Nem halt meg Az a költő, aki ma ötven éve visszaadta romlandó testét az öntudatlan anyagnak, nem halt meg földbe-némult szájjal. Hamis hősök, csorbult- szívűek, ember képében is szőrruhás ragadozók sorsa a teljes halál. Ady Endre máig is Világ Vitézeként ragyog. Január baltanyél-kopár fái hajolnak sírja fölé, de ott őt ne keressük: keressük inkább a megvadult Márciusok tolongó fűszál-rohamában, virágförgetegében. Pedig volna miért siratni szerelembe, sorsunkba, a közös bűnvallásba beleárvult arcát. Kietlen földön, ezer éve gazos ugaron, bekerítve hívatlan nászolókkal, dögvészes gyülekezettel, süket akácfákkal és a halál kerékvető köveivel — nem jó látónak lenni ott, ahol a próféta közröhej tárgya vagy megkövezik. Csillagként csodáljuk hát, ha kinő egy lélek a sárból és ágkoronája sértetlen marad. Ady Endre velünk jön, ahogy eddig is velünk tartott, a hitek és csalattatá- sok éveiben, százszor próbálták bár kiherélni csoda-csődörét a tudatlanságban díszelgő doktorok. Dacol az elmúlással, minden tilalommal, pöröl a temető-nagyobbító idővel. Piros és fekete vonulat az útja, kocogunk mögötte Mesebeli János rongyszőrű csikaján. Bús, nagy szeme elszigorodva tanít: dolgozz, virrassz, reménykedj; élete parancs és példa, hogy száj és szem meg ne alkudjék soha. Halhatatlan szájából kinő a liliom, kezéből kisuhog a korbács. Buda Ferenc Találkozások Haláluk után a nagy emberek számtalan ismerőse szeret jelentkezni a nyilvánosság előtt, olyanok, akik valójában soha nem voltak barátjuk, még csak ismerősük sem. Egy-egy nagy halott kezének és szívének élő melegével dicsekszenek, holott soha nem foghatták meg azt a kezet, s dehogy is fordították maguk felé azt a szivet. Ismertem írót, hogy Garaudy szóhasználatával éljek: autentikus írót, aki Adyról, Juhász Gyuláról, Krudyról úgy beszélt, mint akik iránta érzett meleg barátságukat számtalanszor megmutatták, s megtudtuk, hogy soha nem is találkozott sem Adyval, sem Juhász Gyulával, egyedül Krúdy társaságában ürített poharat egyszer-kétszer Óbudán a Kéhly-csárdában. Adynak életében kevés barátja volt — így írták ezt a hitelesnek mondható Ady-krónikások, Révész Béla és Föl- dessy Gyula s hasonlóan Hatvani Lajos is. Társaságához én sem értem jóformán még csak közel sem, de annyit elmondhatok: volt néhány személyes és barátságos találkozásom vele. De legelőször csak a nevét foglalhattam be meleg gondolataim keretébe 1905-ben, amikor hetedikes gimnazista voltam Iglón. Abban az évben Kassán az iparban és kereskedelemben dolgozó tanoncok antimilitarista eszmék mellett tüntettek. Ez az ifjonti megmozdulás az akkori nagy orosz sztrájkok és bátor lázongások tüzéből nyerte a forróságát — s minthogy Igló nincs messze Kassától, s minthogy én a Petőfi-Önképzőkör titkára voltam, nagyon érdekelt az inasgyerekek tüntető politikai tette. Nikházi nevű heves Kossuth-párti tanárom megmutatta nekem a Budapesti Napló egyik akkori számát, melyben egy Ady Endre nevű újságíró a gyomorról elmélkedett s arról a legveszedelmesebb 60
