Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 1. szám - Raffai Sarolta: Két vers
Ö N Á LTATÁ S S A L A villanyoszlop mélybe zöttyen, ciinnpHnpk a fák. szétfolyó fáslikba kötötten őrzöm az utca hajlatát. Kabátgalléron porszem-harmat, száz éves lábbal megy a lány, botlón, csusszanva, meg-megáll, árnyak csapódnak dőlt falaknak. A szürke zárka szürkén hallgat. Ha figyelem: átlényegül. Hajamra felhő könnye ül, pillámra tavak titka hull, és dermedt-mozdulatlanul hegyek tornyozzák ujjaim. S a hegyek nőnek. Óriások. Létrákon függve kalimpálok. Fordul a Föld. Elhagytatok ölemhez szoktatott napok, zsibbadó, lusta reggelek, szűzen tiszták, éretlenek, még senkihez sem tartozók: körmöm csupa jéghegy-bozót. Mindig csak döfni? Semmi másért? Higgyen az ember, hogyha már él, társakban, földben, fában, fűben: eszméletlen is gyönyörűen. Ne csak legyek, de én lehessek — utánuk nézni megbocsátón körmömből szakadt jéghegyeknek. KETTŐSSÉGBEN Tudott, sejtett úgy néznek össze, közöttük mindig rések nyílnak előzékenyen, gyakorlottan élő és hamis gondjaimnak.
