Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - JEGYZETEK - F. Tóth Pál: Gondolkozzunk régiókban?
méghozzá sok időt, mert sem városok, sem rajonok nem születhetnek egyik-napról a másikra. S ha születtek vagy születnek, nem biztos, hogy a legjobbkor és a legjobb helyen születnek. Van ugyanis egy történelmi és gazdasági folyamat is, sőt létezik néprajzi tényező is, melyek figyelmen kívül hagyása később nagyonis visszaüthet. Vannak aztán táji adottságok, összetartó és széthúzó jegyek, termelési és talajviszonyok, éghajlati tényezők — melyek mind-mind befolyásolják az adott egység arculatát, az ott élő emberek életét, szokásait, termelési tapasztalatait, szokásait. Nem szeretném ezt eltúlozni és misztifikálni, hiszen ezek zöme is változhat, illetve megváltoztatható. Mindenféle erőszakos beavatkozás azonban káros lehet, s évtizedekre, ha ugyan nem évszázadokra megzavarhatja az organikus fejlődést. Mert az ország élete, vérkeringése is az élő szervezethez hasonlítható, s nagyon fontos, hogy minden a megfelelő helyén legyen, megfelelő helyről és mennyiségden kapja a táplálékot az oxigént, s ha születik is mesterséges beavatkozás, az okosan és céltudatosan, s minden körülményt figyelembe véve szülessen. A magam részéről — mint „benszülött” Duna—Tisza közi ember mondom ezt — például teljesen érthetetlennek tartom ennek a tájegységnek szétnyírbálását, még csak képzeletben is. Akinek az agyában ez megszületett, az nem élt itt ezen a tájon, vagy pedig soha nem érezte át igazán ennek az élő szervezetnek lüktetését. A Duna—Tisza közi táj szerintem szerves egészet képez, s nem volt az véletlen, hogy közigazgatásilag is oly soká együvé tartozott. Az olyan „kolbász alakú” rajon, mint amit például még 1967-ben az egyik hazai folyóiratban láttam, s amely kezdődött valahol Dunaföld- várnál, s felnyúlt a Tokaj vidékéig, átszelve persze a Tisza folyót is — csak íróasztalnál születhetett, s nem sok köze volt a valósághoz, s nem is idomult ahhoz. Fölröpülök ekkor gondolatban Túl a földön felhők közelébe, S mosolyogva néz rám a Dunától A Tiszáig nyúló róna képe. (Petőfi: Az alföld.) Tudom vérszegény bizonyíték ez az észérvekkel csatázó tudós szakemberek szemében, de a magamfajta tollforgató jórészt csak ilyenekkel rendelkezik, amikor vitatkoznia kell. így hát Petőfihez menekülök, aki ennek a tájnak igazi ismerője volt, s aki a Dunától a Tiszáig látott. Nem azért, mert sasképzelete nem röpítette volna tovább, de ezt a tájat érezte hazájának: „Ott vagyok honn, ott az én világom ..s ő is tudta, érezte, csakúgy, mint a mai itt élő ember, hogy más ez, mint a Tiszántúl vagy a Dunántúl. Nem jobb, nem különb, de más ... S aki szét akarja szabdalni, még ha csak közigazgatásilag is, akarja vagy sem a költővel is szembe kerül. Aki jobban érezte, hogy a táj és a nép nem szétválasztható fogalom, a tájban él az ember, s az emberhez is idomul a táj. Van aztán olyan érzésem is — bocsássanak meg nekem a rajonirozás lelkes hívei —, hogy nem sokat ér mindez önmagában. Sőt semmit sem ér, ha nem követi a megfelelő önállóság és önkormányzat kibontakoztatása. Én ez utóbbit helyezném előtérbe. Az önkormányzat erősítését, mely képes megsokszorozni az alkotókedvet, hiszen van értelme az önálló munkának. Ez ad megfelelő kifutási lehetőséget, versenyzési kedvet, s talán az is kiderül majd közben, hogy melyik tájegység a vonzóbb, az erősebb, az életképesebb, hova érdemes többet invesztálni, hova áramlik majd a jövendő generációt mert ott tudja jobban elképzelni az életét. Azt hiszem, az ország vezetői is valahogy így gondolkozhatnak, ezt abból látom, hogy nincs elhamarkodott kapkodás, lázas sietség, s a korábbi oktalan átszervezéseket is felváltotta a nyugodt átrendezések korszaka, ha már valami mégis beérett. Ezért nem is fog el nyugtalanság, amikor a különböző terveket és elképzeléseket látom, habár kissé az mégis nyugtalanít, hogy nincs elég vita, nem csapnak össze eléggé az ellenvélemények, pedig tudom, hogy léteznek ilyenek. Talán azért van ez, mert mindig vannak, akik nem merik kimondani a véleményüket, mert minden folyóiratban vagy központi lapban megjelent cikket hivatalosnak vélnek, s a „felsőbb” álláspontokkal azonosítanak. Nem veszik észre, hogy napjainkban az úgynevezett „felsőbb” szempontok is sok-sok érdemi vita után alakulnak csak ki, s nagyon is hasznos lehet a vezetés számára, ha bárki is elmondja kételyeit, aggályait a tervekkel kapcsolatban. Az ország gazdái vagyunk valamennyien. Itt élünk, ez a föld ad számunkra kenyeret, itt dolgozunk, küzdünk nem csak a magunk boldogulásáért, de utódaink jobb életének megalapozásáért is. Ezért hát nem lehetünk közömbösek. Nem mondhatjuk azt, hogy mi ehhez nem értünk. Mert valóban, nem értünk mindenhez, például a településfejlesztéshez, a várospolitikához, a regionális tervezéshez . . . De talán értünk valamit az emberek lelkületéhez, érzelemvilágához, mélyből jövő kultúrájához, szokásaihoz, melyek szintúgy fontos tényezők bármiről is szülessen döntés. Hiszen őérettük születik 125
