Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - HORIZONT - Szekér Endre: Arcképvázlat Herceg Jánosról
vallott ebben a regényben, amely Gerard-nak, a bohócnak édes-bús történetét mondja el, s nemcsak a tragikus művész-sorsot festette meg, hanem egyúttal a vajdasági magyar irodalom allegorikus regényét is megírta”. (Bori Imre) Bár Gerard nem egyszer egyedül marad vagy üldözötté válik, mégis „hozzáadja” álmait a fejlődéshez, igaz emberként hisz a másiknak minden megcsalattatás ellenére, ő a „megszokás kliséit” távol érzi magától, s lélekben mindig fiatalon vonul együtt a vörös zászlók alatt. Gerard-t a „remény melegsége” hatotta át. Ő volt az az ember, aki „felállt a porból, s köszöntötte a napot”. Herceg a játék és a valóság, az álom és tények, a művészet és az élet ellentétét, távolságát fejtegette regényében — mint Gerold László is írt erről az Új Symposion- ban —, s mintegy ars poeticáját is megfogalmazza „Ég és föld”-ben. Garard a regény zárójelenetében a négy égtáj felé fordulva leborul a pázsitra, megcsókolja a földet. Az író allegorikus mondanivalója lappang itt is: a földhöz, a szülőföldhöz, a tájhoz közel levő s attól elszakadni sohasem tudó vallomása ez. 2. Zomborban kerestük először Varga Mihállyal együtt Herceg Jánost, hogy a Forrás képviseletében talákozzunk, beszélgessünk. A térré szélesülő zombori utca barátságos földszintes szép házát „üresen” találtuk: Herceg János Kiskőszegen van. Nemsokára a Dunához értünk, majd komppal mentünk át a túlsó oldalra. Mint Dunaföld- várnál olyan, vagy ahhoz hasonlóan magas a part. A révésztől kérdeztük, hogy hol lakik Herceg János? Örömmel vettük észre, milyen szeretettel magyarázta el nekünk, hogy a templomtól balra menjünk, ott keressük. (Igen, tudtuk, éreztük eddig is: ezeknek a vajdasági kisembereknek, élettel-halállal küzdő magyaroknak az írója Herceg!) Amikor odaértünk a házhoz, a kertben, a diófa alatt épp ebédelt a család. S ahogy ott ültünk, beszélgettünk — mint egy régi vajdasági elbeszéléskötet címe is őrzi — a „diófa árnyékában”, visszanéztünk a Dunára, a másik partra, s Tihany jutott eszünkbe, meg Illyés verse, a Charon ladikján. De az is, hogy Herceg valóban „emberközelben” él, ahogy kicsit sablonosán szoktuk mondani; a járókelők beköszöntek a kerítésen, a kis unoka ott szaladgált a kertben, a szomszédban lakik a kitűnő festő, az „Ég és föld” c. Herceg-kötet borítólapján levő festményt alkotó Konjovic Milan. S amikor lementünk a Duna szigetére, vagy kedves vendéglátását élveztük a diófa alatt: úgy éreztük, hogy „otthon” vagyunk. S aztán szóba jött Gerard sorsa is, a művészet, emlegettük a szeretett Németh Lászlót, ki már a pályakezdő Herceg novelláit elemezte, dicsérte tehetségét: „A varázslat nem a kellékeken múlik, hanem a pálcán. Herceg azért író, mert hiszek a varázspálcájának.” S mi is hittünk és hiszünk Herceg varázspálcájának: „A kékzománcos égbolt becsukódott a fejük fölött, az akácfák elmerültek a csend mély vizében, a falu képeskönyvében egy láthatatlan kéz átlapozott a fehér házakon, melyeknek udvarán hegyesen ágaskodott a kutak ostorfája, és rozsdavörös galambok tollászkodtak a tetők gerincén.” Búcsúzva Herceg Jánostól, a kiskőszegi kompról integettünk, távolodtak a magas parton meghúzódó fehérfalú házak, s az emelkedett hangulatú pillanatban mi is hangosan gondolkodhattunk volna mint Gerard: „— Ég és föld! Egy nagy üvegharang alatt aprókat csengettyűzik a világ.” 100
