Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - HORIZONT - Szekér Endre: Arcképvázlat Herceg Jánosról
3. Herceg János elbeszélőtehetségét már évtizedekkel ezelőtt felfedezte Németh László. Novelláinak hitelességéről, emberközelségéről, költőiségéről, a félhomályos varázslat és a sűrű valóságanyag különös egymásmelletiségéről írt. Novelláinak egyik típusában a realitás uralkodik. „Veron”-nak, az önmagát másért feláldozó, mindig észrevétlenül élő cselédlánynak a sorsát kemény, rézkarcszerű metszéssel mutatja be, olykor szinte a szociográfikus adatszerűség, pontosság hitelességével (pl. „Hajnali fél ötkor kelt, este tízkor feküdt hét éven át minden áldott nap.”) Herceg ebben és az ehhez hasonló típusú novellákban elvet minden külső díszt, minden hangulatteremtő eszközt, s a tragikus sorsot nem a pátosz, nem az írói szemlélet lírai együttérzése fokozza, hanem éppen a látszólagos „hidegség”, adatszerűség lázítja az olvasót, az állítja azonnal a Veronok, a névtelen kisemberek mellé. Tematikai szempontból másfajta elbeszélései azok, melyekben egy jelentősebb történelmi eseményt, sorsfordulót mutat be. De ekkor sem széles tablót festve, dekoratív, Benczúr-szerű, történelmi kompozíciókat alkotva. Herceg mindig a szenvedő átlagember, a sorsát irányítani nemigen tudó, pl. a parasztember szemével néz. Az „Eső” c. elbeszélésében a világháború csak háttér, az előtérben az „árva”, elhagyott őrként álló katona, és egy elfogott „ellenség”, egy parasztember áll. Az őrmester kártyázni akar. S egy mozdulattal „halálba” küldi az „ellenséges” parasztot. Kivégzik. A novella utolsó mondatainak „tárgyilagos” kijelentését Herceg képszerűen érzelmileg fokozza, így juttat el az egyes esettől az általánosig, így fordul szembe a háború embertelenségével. („ ... egy fojtott, pukkanó lövés jelezte a kinti sötétséget, a gyászos éjszakát s az esőt, mely elborította az egész világot.”) Varga Lajos a Kortársban nemrég megjelent, Herceg Jánosról szóló írói portréjában külön foglalkozik az expresszionista-szürrealista elemekkel átszőtt Herceg-novellákkal. A látomások, a víziók, az álomszerű képsorok sem szakadnak el a valóságtól. Herceg írásművészetének ezt az érdekes kettősségét már Németh László is észrevette. Pl. a „Viharban” c. elbeszélésében a ráncos, aszott fejű öregasszony a reális elem, melyhez indokoltan kapcsolja az őt zaklató, szemtelen gyerekek és a vihar vízióját. („S a gyermekek csak vigyorogtak, és jöttek könyörtelenül vigyorogva egyre közelebb, tízen vagy százan, százan vagy ezren. A háztetőkről csúsztak le, a villanypóznákról ereszkedtek, és mindegyik egyforma, ugyanaz az arc volt.”) A Németh László által idézett kitűnő elbeszélés az „Ujhold játszott az égen” is ezekhez a költői- séggel, víziós szemlélettel írt novellákhoz tartozik. Ebből egy látszólag periférikusnak tűnő részt hadd emeljünk ki, mely szintén igazolja Herceg humanizmusát, háborúellenességét: „...szembe velem a túlsó parton egy kereszt állt, Krisztusnak megrokkant gipszteste kifeszítve rajta. Csak egy karja volt, mint a háborús rokkantaknak és egy lába.” Elbeszéléseit sokszor a leírás életszerű természetessége jellemzi (Emlék), máskor az élet groteszkebb elemeit illeszti össze (A köszörűs látomása), néhányszor életkép- szerű-vázlathoz hasonló tömörítéssel él (Naplemente), olykor történeteinek természeti hátterével és a cselekményrészletek érdekességével romantikussá válnak elbeszélései (pl. Zajlik a Duna). Új vonások fedezhetők fel Herceg János legújabb kötetének írásait olvasva — a kötet címe: „Egy meg egy” —. A hagyományos, leíró, epikus szemléletet a szubjektivebb, a vallomásos első személyesség váltja fel. A környezet, a táj, a szülőföld, a Vajdaság rajza nem különül el az emberi sorsoktól, hanem az élőbeszéd hangját híven követő vallomásokban feloldva jelentkezik. Részben folytatja Herceg régi, emberséggel teli, a kisemberek sorsával együttérző, sajátos arculatú, elbeszélő technikáját, de részben 101
