Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - FÓRUM - Két hozzászólás a fiatal írók lillafüredi tanácskozásán - Bata Imre
veszünk, mert elvesztettük magunkat. . Ady a nemzet szétszóródásának látomását vetítette az időre, s az utána felrobogó lázas seregek e látomás igézetében tették dolgukat. Az önismeret és a nemzetismeret a védekezés jegyében tervezte és alkotta a Templomot, melyről Ady bizonysága tagadón szólt. Vesztünk nyomán még a Templom sem marad meg, mert nem épült fel. Sokat lehet vitatkoznotok még társadalmunk jelen állapotának bajairól, hiányairól. A történelem fordulása mégis arra igazíthat benneteket, hogy a féltést most immár nem a védekezés, de az alkalmazkodás fejezze ki. Alkalmazkodni kell a világtörténelmi folyamathoz, a közép- és keleteurópai szituációhoz. Történelmi létünk ritmusát nagyon is kivehető konstelláció határozza meg, nincsenek rémek, adottak az áttekintés lehetőségei; ne védekezzetek hát, hanem alkalmazkodjatok. Mikor alkalmazkodást mondok, ne gondoljatok kompromisszumokra, nem is a realitásérzékre hivatkoznék. A fogalom használata tehát magyarázatra szorul. Mert avval se körvonalaztam eléggé, ha azt mondom, a védekezés ellentétére gondoltam. Vegyük példának a nyelvet. Az irodalomnak anyaga, egzisztenciája. Céljává tehát semmiképp nem tehető. Immanenciája nyilvánvaló. Gyakran rágalmazza is a nyelvművészt nálunk a kritika öncélúsággal. Nem tudjuk e rágalmat könnyen hatálytalanítani. Pedig eléggé veszedelmes, mert mind csak osztja irodalmunkat. Vannak ezoterikusok, formaművészek, poéta doctusok, urbánusok, kozmopoliták, és vannak elkötelezett, társadalmi küldetésé', a nemzet és nép ügyeiért aggódó tehetségek. Itt a legnagyobb buktatója irodalmunk fejlődésének, jövőjének. Bocsássátok meg nekem, ha hivatkozom egy három részes írásciklusomra, a Napjaink közlötte a folyó esztendőben. Az irodalom jövőjéről dadogtam. Nem akartam a manapság divatos futurológiába kontárkodni, nem is jövendőmondást gyakoroltam. A jövő nemcsak az, amire következtetni lehet, nem is az, ami ténylegesen elkövetkezik, de az is, amit szeretnénk. Erről a bennem sovárgó jövőképzetről akartam vallani. Amit én szeretnék: három. Irodalmunk eljövendő policentrizmusának örvendeztem az első szövegben, az átkozott népi-urbánus antinómiát parentáltam el a másodikban, mert nélküle szeretném irodalmunk holnapját, s megkockáztattam a reményt valóságnak állítani, irodalmunk kinövi provinciális nyavalyáit. Mert ha a népi-urbánus álan- tinomia a policentrizmus hiányán él meg, a policentrizmus híján ered arányérzékünk hibbantsága, kritikai tudatunk csököttsége, s mindkettő a provincializmus táplálója. Jöhet majd olyan idő is, mikor nyelvünk mestereit nem vágják az öncélúság vádjával, s nem különítik el irodalmunk főáramától, de megismerni törekszenek őket, s nem születnek többé hamis legendák, negatív mítoszok. Egyelőre ettől még messze vagyunk. Ezen a tanácskozáson is akadt tiszteletreméltó filosz, aki a régi magyarságban biztos nem kockáztatna tények híján végletes ítéletet, de Weöres Sándort eltanácsolta az irodalom állapotának megítélése dolgában, mert ugyan Weöres zseniális költő, de . . . Holott éppen ezekkel a „de” fordulatos szövegekkel volt nekünk mindig a legtöbb bajunk, ezek alázták meg legjobb szellemeinket, vetettek gátat irodalmunk természetes fejlődésének. Nem akarok kizáró nézetekkel vitatkozni. Disputát kizárásos alapon nem lehet várni. Erről a tanácskozásról is hiányoznak olyan fiatal szerzők, kiknek hangsúlyozottan a nyelv a választott médiumuk. Nem tudom, távollétük és irányuk közt van-e kapcsolat. Csak hő vágyamat fejezném ki. Az új nemzedék ne engedje, hogy alaptalan legendák, irodalomellenes elképzelések osszák meg sorait. Ne higyjék el azt se, hogy az áttételesen, közvetve kifejeződő társadalmiság antiszociális irodalmi mentalitást fejez ki. Régi tévedés, minduntalan visszatérő babona, csak a dillettantizmus igazolására jó. Mert nem is olyan egyszerű a kérdés, mely a nyelvművészek, ezoterikusok és mit 88
