Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 5-6. szám - FÓRUM - Két hozzászólás a fiatal írók lillafüredi tanácskozásán - Bata Imre

tudom én mivel megjelöltek, kiközösítettek dolgát illeti. Ha az alkalmazkodást értelmezem, megint a nyelvbe akadok. A védekezés a közvetlen beszédben egzisztált. Védeni a magyarságot, a társadalom szegénységét annyit tett, mint beszélni mindarról, ami nemzeti létünk alapja, a társadalom ellentmondása. Az alkalmazkodás nemzeti létünk valóságához, társadalmunk mai adottságaihoz a nyelvet vonja figyelmünk centrumába. Ha a védekezés tartalmi kérdéseket tétetett mérlegre az irodalommal, az alkalmazkodás a tartalmak pontos kifejtésére és kifejezésére ösztönzöhet. Nemzeti létünk fenyegetettségét, a társadalom nyomorúságát ki kellett mondani, nemzeti létünk mibenlétét, társadalmunk mai állapotát ki kell fejezni.

Véletlen vajon, hogy a nyelv általában is a modern szellem odaadó figyelmét váltotta ki? Századunk egyik legfeltűnőbb gondolati, filozófiai tendenciájáról van szó. Gondolkodásunk és a nyelv kapcsolata feltűnő változáson megy át századunkban. Mi volt elébb, a felismerések sorozata, mely elképzeléssé rendeződött, vagy az „írástudók árulása”, már nehéz eldönteni. Annyi azonban bizonyos, a nyelv többé nem természet a természetben, hanem organikus és véges rendszer, mely a végtelen természettel nem cserélhető fel. Nem a nyelv van, nyelvek vannak, s ezekből elvonható egy meta- nyelv, amely azonban nem természeti, hanem logikai képződmény. Az írástudók árulása erkölcsi kérdése korunknak. A század démoniája nemcsak a humánumot tiporta el, a nyelvet is mocsárba taszította. A fasizmus nemcsak a kispolgárok „forradalma” volt, a fecsegés „forradalmaként” is felidézhető. Az átértékelés, a hamisítás, a hazugság arra tanítja a kor becsületes írástudóját, hogy olykor szebb a papír tisztán maradt része. A század démoni történéssora besározta a nyelvet. Az írónak jelentős és nemes hivatása századunkban a nyelv visszavétele az ördögtől. Hogyan maradhatott a nyelv közömbös elárultatásával szemben? Ez a nyelv kutatására ösztönzi az írót, s a kifejezés őszinteségének a problémáját is az alkotó kísérletező asztalára teszi.

Mert hogyan is állunk az őszinteséggel korunkban? A személyiség és a környezet bonyolult relációrendje, ember és szerep antinom viszonya, valóság és nyelv dialektikája nemcsak az alkotót teszi próbára, de annak alapviszonyait kényszeríti vallatóra. Megint csak a nyelv kutatása, kultusza szükségét érzékelhetjük.

Térjünk vissza magyarságunkhoz. Az író és a nyelv intenzív kapcsolatát szorgalmaznám az alkalmazkodás jegyében. És a nyelvet az elmondottak értelmében tekintem médiumnak.

Engedjük meg magunknak a gondolati kísérletet. Tegyük fel, hogy nincs értelme többé magyarul beszélni, mert már mindenki két nyelvű, s két nyelve közül az egyik világnyelv, a másik a magyar. Többé már nem érdemes magyarul beszélni, mert a másik nyelv segítségével egy hatékonyabb, nagyobb közösség eleven áramkörébe kapcsolódhatom. A magyar nyelv már csak érzelmi kérdés. Aztán a kétnyelvűség is eltűnik. Magyarul már senki nem beszél. Egy-két egyetem finn-ugor tanszékén, tisztán nyelvtudományi érdekkel foglalkoznának evvel a holt nyelvvel, összehasonlító nyelvészeti érdekből. A kérdés, mi veszett el itt? Elveszett egy nép? Népek el nem vesznek, mert csak a romantikus képzelet látta a sírt, hol nemzet süllyed el. De rengeteg kulturális érték veszett el. Például az egész magyar irodalom. Balassi, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, József Attila lírája. — Ne folytassuk tovább. írók előtt így kegyetlenkedni nem szabad. Annyit mégis hadd mondjak még: És ki tanul majd meg magyarul, hogy e holtnyelvű értékekhez hozzájusson? Mert a magyar nem egy világegyház nyelve, mint a latin!

Lehet ezek után vitás, hogy a magyar írónak éppen az alkalmazkodás jegyében kell őriznie nyelve élet- és kifejező erejét, szellemét, teremtő géniuszát? A nyelv ilyen tragikus távlatú átélése ösztönözzön titeket arra, hogy a nyelv kultusza nem avitt, a tizenkilencedik század című uraságtól levetett díszmagyar. Az egyetemes magyar iro89