Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - FÓRUM - Két hozzászólás a fiatal írók lillafüredi tanácskozásán - Bata Imre
Bata Imre Ilyen találkozások, mégha sikeresek is, mindig hagynak elégedetlenséget az emberben. Ki-ki azt várja, most valami emlékezetes, teljes történik, maga is lábujjhegyre iparkodik. Aztán mégse minden olyan lesz, ahogy képzeltük. A vitába keveredett kérdések inkább csak szaporodnak, de a végtelenbe hosszabbítva se találkoznak a párhuzamosan futkosó interpretációk. A tanácskozások hullámvölgyei idején a hiábavaló beszéd csömöre fojtogat minket, s azt érezzük, mindig minden jó szándék a szóba akadva vérzik el. De ez a tanácskozás nem esett tartósan hullámvölgybe. Ha volt is olykor unalom, hamar felfigyelhettünk ismét egy érdekesebb gondolatmenetre, s néha akadozott is a beszéd, mert itt senki nem rutinos tanácskozó. Mégis kifogással kezdtem. Ezen a tanácskozáson fontos kérdésekről esik szó folytonosan, de tulajdonképpeni tárgyáról, az irodalomról, nyugtalanítóan kevés. Mert az eszmét cserélő fiatalok még nem rendelkeznek irodalmi tapasztalattal, művek sincsenek, melyeket felemlegethetnénk, vagy szidhatnánk? Attól még lehetne műhelykérdésekről, esztétikai törekvésekről disputálni. Meg abban is van igazság, beszéljünk csak itt tovább a társadalomról, akut problémáiról, hiszen ha kellő intenzitással és felelősséggel folyik a diskurzus, akkor az irodalomról van szó. Mégse volna szerencsés, ha a tanácskozók megelégednének az eddigiekkel, noha már nemigen van időnk a vita irányát némiképp fordítani. Eddig az irodalom állapotáról folyt a vita, politikai és irodalompolitikai témák foglalkoztatták a tanácskozást. Ezek azonban csak első megközelítései mindannak, amiért a fiatal írók eszmét cserélni jöttek. A vitát tehát folytatni kell máskor, más formán. Én már arra tekintenék. Én is hevesen vitatnám az irodalom öncélúságát hirdető álláspontot. Ha volna, ha egyáltalán lehetne olyan. Nemcsak a fiatal író, a legnagyobb se teheti az irodalmat immanens üggyé. Nemhogy immanencia nincs, de még az is sorvasztja az irodalmat, ha céljait, transcendenciáját túlságosan közeire tűzzük tárgyához. Minden szellemi természetű organizmus transcendens, önmagán túlmutat, maga körét túlhaladni akarja. Még kulturális forradalmunknak is abban látom hiányát, hogy önmagát tekinti céljának. Művelt népet vágytunk .megvoltak hozzá a lehetőségeink, de mire a művelt nép? Az ilyen cél könnyen redukálódik. Érettségizzen minél több, vallottuk. Mikorra pedig a félország érettségizett, van igazoló papír, örüljünk, ha maturandusaink megtanulják a helyesírást. Nem, művelődésünk célja nem lehet a műveltség. Emeljétek magasabbra tekinteteteket. Szakítsuk szét a művelődés immanenciájának a burkát. Nem a műveltség, nem az irodalom vált meg minket. A küldetés, a magasra tett cél; transcendes, túlmutató értelem nélkül az irodalom még játék se lehet. Érdektelen időtöltés, beidegződött unaloműzés. Amikor tehát hiányolom az irodalom dolgán töprengő beszédet, nem e disputa eddigi témái ellen vagyok, az átható elképzelés hiányát tenném szóvá. Mert nem elég az írónak kora, társadalma kérdései iránt érdeklődést mutatnia, velük személyisége egészét kell azonosítania. A felelősség itt nyilvánvalóvá lett. A hozzáértés is mutatkozik. Ennyi azonban nem elég. Innen tovább kell lépni a nyelv, a kifejezés, a forma kérdéseihez, mert az irodalom ezeken múlik. Megkeresni a távlatot — akár a végtelenig nyomozni utána —, hol a spontán mozduló párhuzamos áramok egy pont iránt törekszenek. Elégedetlen vagyok, mert nem került itt szóba eddig még az irodalom ilyen értelmű transzcendenciája. Mintha csak nem látszanék a cél, holott megvan az, csak emeljétek magasabbra tekinteteteket. Messze, magasan keressétek,de közben mégis maradjatok itt, közel, a nyelv körén belül. Ne védekezzetek, hanem alkalmazkodjatok. Irodalmunk huszadik századi históriája a védekezés illusztráció-sorozataként is interpretálható. Ady igéi félszázadra meghatározzák irodalmunk transzcendenciáját. A védekezés félelemből, féltésből ered. ,,EI87
