Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 5-6. szám - FÓRUM - Két hozzászólás a fiatal írók lillafüredi tanácskozásán - Szentmihályi Szabó Péter

A publikációs kérdéskomplexum szemügyre vétele tehát rámutatott a fiatalabb és az idősebb írógeneráció alapvető érdekközösségére, amely hitem szerint, és ezt a mostani találkozó is igazolni látszik, még szorosabbá válik.

A másik alapvető megállapítás nem írói mivoltunkra utal, legfeljebb, mint írók, a közlési képesség természeténél fogva, könnyebben hangot tudunk adni ezeknek a nem-ircdalmi problémáknak. Ezen a találkozón, akárcsak mint általában az életben, jelen vagyunk, és elsősorban vagyunk jelen, mint állampolgárok, mint az ifjúság képviselői. Jelen vagyunk mint tanárok, diákok, könyvtárosok, újságírók, népművelők — tehát mint értelmiségiek. írói rossz közérzetünk nem annyira az íróság, mint az emberség problémáiban gyökerezik. Ha igaz az, amit Veres Péter is említett, amely szerint az író a XIX. század második felétől, az eltömegesedés, az elidegenedés felléptétől egyre kevésbé vehet részt direkt módon a kollektív életben, annak irányításában, akkor tehetetlenségünk, cselekvésképtelenségünk tudata egyenesen nyomasztóvá válik, ha arra gondolunk, hogy az élet többi szférájában is súly nélkül valók vagyunk. A szocialista értelmiséghez tartozni, amint erre egyik cikkében Sükösd Mihály is rámutat, óriási rangot és nagy felelősséget jelent — ezzel szemben mi, akik egyszerre vagyunk, tegyük fel, írók, tanárok és fiatalok, ennek a rangnak előnyeit alig, csupán hátrányait érezzük. A szűkös anyagi körülmények, a kétségbeejtő lakás- viszonyok, a társadalmi élet középmezőnyében fellelhető antidemokratizmus mind nagy türelmetlenséget kelt, s nekünk minden indulatunk, vágyunk és nosztalgiánk az írásba szorul, számunkra a legkézenfekvőbb tett az írás. Amíg apáink és anyáink este a táncdalfesztivál műsorát nézik, amíg a hozzánk hasonlóan tettre és távlatra vágyó ifjúság csak beat-zenében keresi mindezt, mi ezeknek a korlátlan közönségsikerű kereskedelmi vállakózásoknak az árnyékában verseinkkel együtt kisebbségnek, jelentéktelen ágálóknak, árnyéklovagoknak tűnünk, és egyelőre nem appellálhatunk a közönséghez, saját kortársainkhoz, természetes szövetségeseinkhez.

Ebben az elszigetelt helyzetben magától értetődik, hogy a szocializmust etikai normaként éljük át, és vágyakozunk teljes megvalósítása után, amely a mi harmonikus életünket is lehetővé tenné. A költőknek ab ovo, hivatalból etikai szocialistáknak kell lenniük, s állandóan számon kérni a gyakorlattól az eszményt, az eszköztől a célt. Amint Huszár Tibor szellemes paradoxonnal mondotta, ha a költők és politikusok jól végzik dolgukat, szükségképpen időről időre szembekerülnek egymással, Mi a politikusoktól és az irodalompolitikusoktól bizalmat, tehát munkalehetőséget kérünk és várunk el, vagyis nem egyebet, mint azt, hogy a társadalom közös érdekeinek megbízottai ként meghallgassák visszajelentésünket. Erre a bizalomhiányra egy személyes jellegű példát szeretnék felhozni. írtam egy idővel ezelőtt egy mélyen átélt verset (nem divatból) Vietnamért, Vietnamról, amely fölé azonban nem biggyesztettem oda az egyértelműen hivalkodó ajánlást, hiszen a vers egész tartalma, a „görbe kis ország”, a „Nagyon messze” cím véleményem szerint így is sokatmondó volt. Nem közölték, azzal a komor megjegyzéssel, hogy ez a magyar valóság pesszimista, ábrázolása. A szerkesztőben megszólalt az irodalompolitikus bonyolult felelőssége és merész, de nem ritka fordulaté gyanakvással arra gondolhatott: a nagyon messze biztosan nagyon közel lehet csupán, vagyis — itt. Az irodalom pedig nem revideálhatja álláspontját a politikához hasonlóan, az irodalom számára a taktika ugyan racionálisan megérthető és esetenként helyeselhető, de művészeten kívüli, idegen elem. Az írókban teljes fényében csak a szocializmus stratégiája loboghat. Összefoglalva csak annyit mondhatunk, hogy a fiatal irodalomnak szerepét a magyar irodalom egységében kell vállalnia, az idősebb nemzedékkel, a külföldi magyar irodalmakkal karöltve, mint saját nemzedékének, az ifjúság egészének legfelelősebb képviselője.

86