Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 5-6. szám - FÓRUM - Két hozzászólás a fiatal írók lillafüredi tanácskozásán - Szentmihályi Szabó Péter

még irodalmi- és asztaltársaságok, izzó légkörű kávéházi viták és zsebből szerkesztett újságok természetes gyakorlóterei várták! Nosztalgiával emlékeznek ezekre az időkre, de legtöbbjük a személyi kultusz inszekuritásának és a magánélet általános privatizálódásának hatására otthonülő, néma és óvatos „távolsági” íróvá vált. Az is köztudott, hogy a jelenlegi keretek között az ő csoportokba, irányzatokba tömörülésüknek a kérdése és lehetősége sem egyértelműen tisztázott, bár ennek szükségességét a legfőbb fórumokon is elismerik.

Nem akarok annak részleteivel foglalkozni, milyen jelenségei vannak a sokak által említett kulturális bürokratizmusnak. A minimális számú folyóirat immobilitást eredményez, szerkesztőik indokolatlanul monopolhelyzetbe jutnak, így téves ítélkezésük messzemenő követelményekkel jár. Az az egészségtelen helyzet keletkezett az utóbbi esztendőkben, hogy könnyebb lett regényt kiadni, mint novellát, s szívesebben fogadtak valakitől több kötetes monográfiát, mint néhány oldalas cikket ugyanarról a témáról. Mindezen jelenségek mellett, ezekkel szoros kölcsönhatásban, egy nagyon veszélyes gyakorlat született az elmúlt időszakban. Meg kell mondanunk, hogy ez a gyakorlat nagyjából-egészéből minden irodalmi korszakban fennállt, de a jelenlegi közlési-kiadási rendszerben egyenesen katasztrofális, és minden helyes értékrend felállítása ellen dolgozik. Ez a veszélyes gyakorlat kettős forrásból táplálkozik. Elsőnek egy ambivalens értékrend létezéséről szólhatunk, egy „hivatalos” és „nem-hivatalos” irodalmi ítélkezés és normarendszer fennállásáról. Ez különösen korábbi periódusokra jellemző, és mindinkább eltűnőben van, de a rossz beidegzés nyomokban ma is fenntartja. Ez a kritikai állásfoglalás a számára rokonszenves politikai-közéleti műveket esztétikailag is védelmébe veszi, így a művelt közízlés és a telekommunikációs tájékoztatásé, ám önálló ítélettel nem rendelkező nagyobb tömegek ízlése között szakadás áll be. A gyakorlat másik összetevője a mai irodalmi életnek a kiadási-közlési rendszeren túlmenő, immár második természetévé váló mozdulatlansága, amely egészen a legutóbbi időkig egy olyan tölcsérrel jellemezhető, amelyen átnyomódni ugyan rettenetesen nehéz és fárasztó, gyakran megnyomorító, de aki egyszer bejutott a kötettel és különböző tagságokkal fémjelezhető, „igazolt” irodalmi paradicsomba, azt többé semmi és senki sem veheti rá arra, hogy abbahagyja az írást, még akkor is így van ez, ha erre közben szellemileg vagy fizikailag képtelenné válik. Ezek azok az örökígéretesek, akik kötetről kötetre halasztják a bizonyítást, közben azonban a sorbanállásért a számot megkapták, és semmi sem mentheti meg őket a különböző fokozatú díjaktól és jutalmaktól.

A karitatív irodalompolitika lényegében a kontraszelekció ízetlen és kellemetlen formája, amely a tehetségnek nem nyújt védelmet. Mivel kiadásunk alig követi a minőség terén kereslet és kínálat törvényét, a harmadrendű alkotók munkái bőséggel fellelhetők az antikváriumok polcain, sőt kötelező olvasmánnyá nemesednek, de az elsőrendű alkotók művei állandó hiánycikkek, néha évtizedekre visszamenően. Fellép ugyanakkor a mennyiségi kereslet-kínálat törvényének abszurd és abszolút tiszteletbentartása, amely gátlástalanul kiszolgálja ugyanazt a közízlést, amelyre hivatkozva álszent módon jó műveket nem ad ki. A kör bezárul.

A mi közvetlen feladatunk az kell, hogy legyen, hogy legalább a magunk házatáján, a mi lehetőségeink körében igyekezzünk különbséget tenni a mesebeli tölcséren átnyomakodók között, és elutasítani a hamis egyenlősdi karitatív gesztusait. Itt arra a szerkesztői szemléletre is célzok, amely a fiatal irodalomtól nem jó irodalmat vár elsősorban, hanem a megnyomorított Forrás-rovatok illusztratív anyagát. A mai, sok akadály legyűréséből kikerült fiataloknak arra is gondolniuk kell, hogy tehetség és állóképesség nem szükségszerűen esik egybe; a könnyű fajsúly mindig alkalmazkodóbb és kitartóbb, hiszen semmit sem veszíthet.

85