Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 5-6. szám - HAZAI TÜKÖR - Kunszabó Ferenc: A sokgyökerű magyar Bácska

sértődötten azok iránt, akiket itt talált. Ez határozta meg alapállását, valamint az az erős elhatározás, hogy többet politikába nem avatkozik, mert arra a kisember csak ráfizethet.. . Pedig különben ők ütöttek el, ők ríttak ki legkevésbé a Bácskából. Nemcsak az agrikultúra azonos szintjéről, a megszokott viszonylagos jómódról és a kezdődő polgárosodásról van szó: a kiasalföldi telepesnek dalai, táncai, lakodalmas és egyéb szokásai is jócskán hasonlítottak a bácskai dalokra, táncokra, egyéb szokásokra. Talán a már említett polgárosodás miatt, de talán azért, mert a Duna, a népeknek ez a vén kerítője és összehozója mindkét vidéket érinti, hátán a Bácska és a Kisalföld lakói réges régen állandó érintkezésben voltak és vannak.

„Kaparj kurta, neked is lesz!” — mondja a kisalföldi telepes; „Ki korán kel, aranyat lel!” — hangoztatja a bácskai földmíves polgár. A természeti-gazdasági körülmények hasonlóan jó létfeltételeket biztosítottak mindkét csoportnak, így nem különbözött lényegesen a szokás, a gondolkodás, a világ szemlélete — a Magyar Bácska lakossága a kisalföldi telepeseket fogadta legkevesebb ellenszenvvel, s őket asszimilálta legelőbb.

Míg viszont a szentesi, gyomai vagy sarkadi kubikust egy darabig nagyon szívesen kivetette volna magából. Ruházatuk, bútorzatuk, étkezésük ezeknek is szegényes volt, akárcsak a szabolcsiaknak, természetük hasonlóan hevesen fellobbanó, gazdálkodási ismereteik szegényesek vagy egyoldalúak — de az az öntudat, ami ezekbe a kubikusokba szorult! „Idejöttek, kérem, és nekik a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy beleültek a készbe! ...” „Idejöttek kedden, és szerdán már azt firtatták, hogy a községi képviselőtestületben nekik milyen részesedési arányuk lesz!...” „Idejöttek, és rögtön körbeszimatolták a határt, hogy vajon becsapták-e őket a parcellázásnál!,...”

És milyen zajt csaptak ,ha úgy látták, hogy valóban, az utólag érkezés miatt nekik a gyengébb földek jutottak!... Szegények voltak, de az élettel szembeni igényük magas: mindent akartak! Mindent, amiért apáik harcoltak, amiért veretést, kínzást, s nem egyszer életet áldoztak. S ráadásul egy csepp nacionalizmus sem szorult beléjük: közös gyűléseken türelemmel hallgatták a többi népcsoport állásfoglalásait, de ha a Bácskában ilyen vagy olyan formában mindig jelenlevő nemzetiségi sértődést hallották ki a szavak mögül, akkor értetlenül ütötték fel a fejüket: „Mi köze a bíróválasztásnak ahhoz, hogy ki milyen nyelven beszél odahaza? — kérdezték. — Az legyen a bíró, akinek a legtöbb esze van — észt pedig nem nemzetiség szerint osztogatnak!”

„Ezek kérem mindent politikai szempontból néztek, ezek még a nagyapjuk halálát is képesek voltak megideologizálni”! — mondja egy öreg bácskai őslakos, s túlzó megállapításai mögül kihallatszik a hökkent tisztelet. A közép- és déltiszántúli telepesek — nagyrészt szervezett agrárproletárok már a felszabadulás előtt — teljesen új színt jelentettek a Bácskában: őket nem lehetett megtorpedózni, kijátszani, sarokba szorítani — legfeljebb egyetlen ponton: egyoldalú mezőgazdasági, vagy éppen kubikusmunkát végezve nem tanulhatták meg az intenzív földmívelést. A társadalmi vezetőszerepet több helyen átvették, sokuk a gazdálkodásban is jeleskedett néhány év múlva — de zömüknek nem volt ínyükre az a — ahogy maguk mondták — „hörcsög életmód”, amilyennek a bácskai parasztpolgár életét, szemléletét látták, ezért az ötvenes évek elejétől kezdve nagy részük Bajára vagy a környező városokba húzódott, az ipar felé menetelt, s így néhány évi jelentékeny szerep után kivonultak a Magyar Bácska életéből. De aktív jelenlétük nagyon is fontos volt a negyvenes évek második felében.

így alakul ki előttünk Bácska társadalmának mai képe a maga jelenségeivel és gyengeségeivel; így kaphatunk megbízható alapot e tájegység jelenének vizsgálatához.

73