Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 5-6. szám - HAZAI TÜKÖR - Kunszabó Ferenc: A sokgyökerű magyar Bácska

nem valami uradalomban, csősz vagy ispán tekintete alatt dolgozik. Régi bácskai lakosok mesélték, hogy közös munkán ők eleinte unatkoztak, és szinte fájt nekik az a lassú tempó, amit a szabolcsiak diktáltak. Homokon ugyanis hiába töri magát az ember, sokkal többre úgyse halad — és régtől örökölt szegénységük arra a kényszerű „igazságra” oktatta őket, hogy majdcsak lesz valahogy. „Úgy még sohasem volt,hogy valahogy nem lett volna...” „Ki az ég madarait eteti, az majd nekünk is morzsáit veti”— régi-régi Nyírségen kedvelt mondások, melyeket a szabolcsi telepesek az első években gyakran emlegettek, s nekik ez természetes felfogás volt, a régi bácskai azonban kövülten fülelte, és istenkáromlást vélt kihallani belőle!

A sovány természeti körülmények általában és hosszú távon csökkentik az ember szorgalmát és megtépázzák küzdőképességét: a szabolcsi telepes gazdálkodási ismeretei mélységesen alatta voltak a bácskai nívónak: Mi az hogy vetésforgó, mikor otthon a nyomásos gazdálkodást is nehezen bírta a homok? Mi az, hogy szőlő és barack, mit kell azokkal cselekedni?... Otthon legtöbbjük csak hírét hallotta ezeknek a kultúráknak. A régi bácskai lakosok azonban legtöbbször nem a gazdálkodási ismerethiányt vették észre: érzelmileg eleve beállítódtak minden szabolcsi, pontosabban szólva, minden telepes ellen, hiszen — ismert paraszti tulajdonság — a volksbundisták kitelepítése után legszívesebben maguk között osztották volna föl az egész, relatíve megnagyobbodott határt — nem az alacsony gazdálkodási kultúrfokot ostorozták hát, hanem a soványabb életlehetőségek talaján kinövő lazább életfelfogást. S ebben egyek voltak magyarok, németek, bunyevácok, feledvén, hogy mintegy két évszázada őket is ugyanilyen különbségek szabdalták szét.

De a székelyek még előbb érkeztek, szinte egyszerre a fronttal, s ha lehet, még nagyobb ellenszenvet váltottak ki. Mert a szabolcsi csupán némelyik magánhangzót ejti hosszan, s énekelve felhúzza a mondatok végét, csupán a természete hirtelen fellobbanó és lenyugvó, és az élettel szembeni igénye alacsony — de a székelynek az egész gondolkodásmódja más, s a sértésért nem ordítással vagy verekedéssel, hanem agyafúrtsággal vesz magának elégtételt, ráadásul más a ruhája, mások a szokásai, egészen másként örül és másként gyászol, mint azt a bácskai három nemzetség normálisnak tartja. S mindehhez járul, hogy a székely- ség félig még pásztorkodó, s a természettől nem kicsikaró, hanem inkább elfogadó gazdálkodásból érkezett.

Csángó — a szónak Magyarországon sohasem volt rossz mellékíze. Csángók azok, akik évszázadokkal ezelőtt kényszerűségből kitelepedtek a régi Magyarországból. Még valami legenda, megértés és szeretet is fonódott az elnevezés köré. „Sej, szellők, fényes szellők!”

— a népi kollégiumok indulója, a demokratikus magyar indulás egyik legkedveltebb mozgalmi dala csángó énekmotívumra épült. . . Milyen meglepetés volt hát, mikor a Bácskában a legelső csángó mélységesen megsértődött a szó hallatán: „Mindig aki mondja, uram”!

— vágott vissza villámló szemekkel ... Később kiderült, hogy a szót maguk sem mindig tartották sértőnek, csak azóta, hogy a Bácskában letelepedetek: „Kik vagytok?” — kérdezte tőlük a bácskai polgár. „Mü bizony csángók lennénk, ha sértésnek nem venné az úr.” — felelték ők lesütött fejjel, lecsapott vállal, ahogyan csak a nagyon nehéz sorsú emberek tudnak állni, fegyelmezett tisztelettudással. „Én nem veszem sértésnek, hacsak ti annak nem veszitek” — hökkent meg a bácskai, és néhány hónap múlva már így beszéltek egymás között: „Már megint fordítva beszélsz, mint a csángó!” vagy :„Micsoda magaviselet ez? Tán felcsaptál csángónak?!”

S a székely telepesek néhány év alatt totálisan megútálták nevüket, mely sokáig büszkeségük volt, új létfeltételeik között azonban csúfolódások tárgya lett csakúgy, mint dalaik, táncaik, melyeket ma már egyáltalán nem énekelnek, nem táncolnak, Nem félelemből, hanem inkább azért, hogy ne ingereljék környezetüket. .. Középkorú székely házaspárral beszélgetek a ka du előtti kispadon. Hirtelen szöszkefejű kisfiú szalad oda, s anyja szoknyájához bújik. „Állj egyenesen, fordulj az úr felé, s úgy tiszteld”! — mondja az asszony szelíd megrovólag. Tíz őslakos bácskai gyerek közül kilenc ilyen felszólításra grimaszt vágna, vagy továbbrohanna új játékok felé. Ám a kis székely pontosan követi az utasítást és vi- gyázzba merevedve azt mondja: „Hozta Isten nálunk az urat!” Pedig ez a példás tisztességet tanító asszony alig pár éves volt, amikor Bukovinából elköltöztek.

A kisalföldi gazdálkodó legtöbbször példásan művelt mind szakmailag mind általános tekintetben, s a két háború között is mindig magyarországi lapokat olvasott, budapesti rádiót hallgatott — pontosan tudta hát, hogy a Magyar Bácska semmiben sem marad le ősi lakhelye mögött. Ráadásul a háború alatt Horthyék által megszégyenített és visszaszorított szlovákság nem a legbarátságosabb volt velük szemben, Prága pedig két változatot állított eléjük: vagy feltelepednek a Szudétavidékre, vagy átjönnek Magyarországra — és mégis, és mégis... De nehéz otthagyni a helyet, ahová halottainkat temettük, elhagynia tájat, ahol szemünk első nyílásától kezdve ismerünk minden fát, bokrot, minden völgyhajlatot.

A kisalföldi telepes sértődötten érkezett, sértődötten azok iránt, akiket otthagyott,

72