Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 5-6. szám - HAZAI TÜKÖR - Hatvani Dániel: Villámsújtottak (Szociológiai tanulmány a Bács-Kiskun megyei öngyilkosságokról)

Főleg a férfiak között előforduló öngyilkosságokat illetően. Bács-Kiskun és Csongrád megyék esetében a külterületi népesség aránya közvetlen statisztikai összefüggésbe hozható az öngyilkosságok nagy számával: 0,8996 értékű korrelációs együttható mutatható ki.

TÁJ, TÖRTÉNELEM

A megyék összehasonlításából már kitűnt: Nógrád és Vas az öngyilkossági rangsor végén áll. Aki közelebbről ismeri e megyék települési szerkezetét, rögtön felfigyelhet az e tájakon oly hagyományos, ősi, zárt falutípusokra, az itt kialakult sokévszázados szellemi-erkölcsi értékeket hordozó paraszti közösségekre. Ez a megállapodottság jóval kevesebb teret enged az öngyilkosságoknak, mint a permanens forrongásban levő vidékek települései.

A kiskunsági táj történelmét, települési szerkezetét kutatva olyan mélyrétegekhez érünk, amelyekből az öngyilkosságok okait közvetítő jelenségek hajszálgyökerei szívják még ma is éltető nedvüket. Elegendő itt Erdei Ferenc híres könyvére, a Futóhomokra hivatkoznunk, amelyben — egyebek között — ezt írja: „Az 1802-ben megjelent »Magyar Atlas« még csak Halast, Félegyházát, Kunszentmiklóst, Fülöpszállást, Szabadszállást és Majsát tünteti föl lakott helyekként. A későbbi kialakulás és a fiatal kultúra meg is látszik a Kiskunsgág minden jellemvonásán: . . . legkisebb a népsűrűsége, legnagyobb az őstermelők aránya és legtöbb a külterületi lakosa. Legnagyobb a születési arányszáma, a természetes szaporulata, de legtöbb az analfabétája is. A Kiskunság egészen a legújabb időkig megőrizte rideg és kemény vadon arculatát... A 19. század folyamán 150 000 hold földet parcelláztak magán- és középbirtokosok, s ebből a meglehetősen nagy területből aránytalanul nagy rész esett a Kiskunságra. Itt a parcellázások egyben települést is jelentettek. A Tiszamellékről s a jászok, palócok földjéről szüntelenül özönlött ide a nép új hazát keresve... Nehéz esztendőket éltek át ezek a telepesek s a legtöbb megátkozta azt a napot, amelyen elhagyta meleg falusi közösségét.”

De ez már a második honfoglalás volt. Az első még a tatárjárás utáni időkben zajlott: a nomád, ázsiai szellemű,sátorlakó kunok letelepítésével. Volt-e idejük, módjuk, lelkületűk összebékülni, elvegyülni — akár mostanáig is — az újabbkori jövevényekkel? Vagy az új társadalmi rend felszabadító forgószele véglegesen felszívta ezt a fajtát — amelyből Erdei a 30-as évek második felében a hódításhoz, a kezdeményezéshez és a vezetéshez szükséges expanzív erőt hiányolta —, s elkeverte a múltszázadi idetelepülőkkel?

És szaporíthatnánk a máig sem megválaszolt kérdéseket. Külsőségeiben és ökonómiájában a tájat naponta látjuk átalakulni; a nomád pásztorkodás homoki legelőit a turistaattrakció népszínmű-színpadára szorította vissza a meg-megtorpanó, de mindvégig győzedelmes szőlő- és gyümölcstelepítés, ám a pásztori lélek tétován bolyong az ültetvények mértani huzalai között, s ha értelmével fel is fogja a természetátalakítás csodáját, gazdagító varázslatát, ösztönei nem tudják megmagyarázni: hogyan és miért tűnt el sokévezredes pusztai szabasága.

Mintha még mindig a megtelepedés, a hősi kezdet idejében lennénk. Szüntelen honfoglalás folyik ezen a tájon.

És közben „felgyorsult az idő...”

Ma generációk élnek e falvakban, egymással szinte egy födél alatt, amelyeket — élet- és világszemléletbeli felfogást illetően — évszázadok választanak el egymástól. Az egyes nemzedékek közötti emberi nyelv — a kommunikációs interakció — immár semmit sem képes közvetíteni; más-más hullámhosszra álltak be a jelzőrendszerek, s az adott körön kívüli gondolatok, életfelfogások értelmetlenné, sőt abszurddá váltak.

Az egymást keresztül-kasul átszövő jelenségek, mint például az öregek templombajáró vallásossága és afiataiok beat-imádata, a gépesített háztartás és a középkort idéző babonák, az analfabétizmus és az autóimádat, üresen álló komfortos lakás a faluközpontban és a rozzant viskó a tanyavilágban, végtelen dűlőúton gyalogló iskolásgyermekek és a gépkocsival Pestre hordott gyümölcsök, és a sort oldalakon át folytathatnánk — korántsem csak zsurnalisztikái csemegék, hanem a mai magyar falu mélytüzű drámájának kísértetiesen fel-felcsapó lángjai. A múlt anélkül halkul el, hogy kiteljesedett volna; az átmeneti, megemészthetetlen ellentmondások között őrlődő jelenre máris a jövő épül, s egyetlen emberöltő így évszázadok terhét kénytelen magára vállalni. De kérdéses még, kik roppannak össze előbb: akikre túl sok, vagy akikre túl kevés teher jut?

L.

A tiszamenti L. község, határával együtt még a századforduló táján is jórészt lakatlan pusztaság volt. Kecskelegelő; homokbuckás vidék. A 20-as években a mostani faluközpont53