Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - ÉLŐ MÚLT - Gál István: Kodály-emlékek
£lo múlt Qíl 'Jstoán Kodály-emlékek m A mai nemzedék el sem tud|a képzelni, micsoda fölemelő érzés, milyen büszkeség dagasztotta mellünket, hogy diákkorunkban az elsők között siethettünk az igaz magyarság, és íg/ igaz emberség két olyan prófétájának seregébe, amilyen Bartók és Kodály. Kodály (és Bartók) erdélyi népdalgyűjtése a 20-as évek végén Basilides Mária révén vált közkedveltté a ml diákköreinkben. Az Erő Molnár Imre és Lajtha László ügyes 'egyzeteive1 gyöngyeit kottával publikálta. A protestáns diák- és cserkésztáborok tábortüzeiknél már 1928—29-ben elkezdték az addig értéktelen nemzetközi dal-anyag kirostálását és a Bartók—Kodály-gyűjtés tanítását. Karácsony Sándor Csittvári Krónikája az egész országból kiválogatott kis apostolokkal szétvitte az igazi magyar népköltészet, a valódi magyar népzene kincseit. A Pesti Napló, és különösen Tóth Aladár, napról napra való szakadatlan és fáradhatatlan Bartók—Kodály-kultusza szintén megtette a maga nevelő hatását. Karácsony Sándornak, mint a Magyar Cserkész Szövetség alelnőkének, hosszas küzdelem után sikerült kivívnia, hogy a magyar középosztály körében közkézen forgó „101 magyar népdal”- gyűjtemény mintájára, ezt a címet ezúttal jó értelemben félrevezetőén megtartva, valóban az addigi Bartók—Kodály gyűjtés legszebb darabjainak antológiájára átvette. (101 magyar népdal. Szerkesztette Bárdos Lajos, 1929—1945-ig még hat kiadás.) Ebből lett aztán hamarosan az Ifjú Erdély hasonló remek kis népdal-zsebkönyve. A felvidéki Sarló mintájára futótűz-szerűen terjedő és később komoly ifjúsági mozgalommá váló regőscserkész, regősdiák mozgalom már teljesen erre épült. Karácsony diákkörében Lükő Gábor és Morvay Péter volt maga is kitűnő recltálója ennek az igazi népdalkincsnek; a regőscserkészeknél Aradi Zsolt és Csaba József nevét kell megemlíteni. 1929—30-ban a Bartha Miklós Társaság, a Diákok Háza, a KIÉ, a Soli Deo Gloria összejövetelei már tőmegnépszerűséget jelentettek a népzene terjesztésében. A Diákok Házából például Gunda Bélával és Halmos Bélával minden pénzünket a Bartók—Kodály hangversenyek látogatására (Báthy Anna dalestjére stb.) költöttük. A huszas—harmincas évek fordulóján Kodály folyóiratokban, évkönyvekben, röpiratokban, rövid, magvas nyilatkozatokban vagy cikkekben fejtette ki a magyar népzene, a magyar népdal megismerésének, elsajátításának szükségességét. Minden mondata vérünkké vált, egyéni sorsunkat formálta. Kodálynak egyik cikke szinte túlzásba vitte hajlamainkat; ebben írta ő, hogy előbb jutott el Párizsba, mint Kászonújfaluba; mi többen már nem is akartunk először eljutni Nyugatra, annál inkább a Székelyföldre és a Csallóközbe, a Sárközbe és az Ormánságba. Ott szorongtunk a Nyugat Barátok Köre estjén is, amikor Vallomását adta elő. (L. Nyugat 1932. 75—78.) 1930 őszén váratlan diadala volt Kodály eszméinek amikor az Eőtvös-kollégiumnak a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészeti karában számottevő súlyú öregdiákjai kivívták a kar konzervatív tagjaival és a kultuszkormányzat reakciósaival szemben, hogy Kodály m:nt meghívott előadó megbízást kapott a magyar népzenéről és népdalról előadások és szeminárium tartására. Bevonulása első előadására példátlan diadalmenet volt. Gombocz, Horváth János, Szekfű, Pals, Gerevich, Eckhardt Sándor kíséretében jelent meg, az első sorokban zeneakadémiai növendékei mellett ott szorongtunk mi, bölcsész rajongói: Bóka, Gergely jános, Gunda Béla, Keszi Imre, Mészáros Zoltán, Rajk László és még sokan. Szemináriumába bejutni a hangjegyolvasás, sőt arról való éneklés volt a föltétel. Ezért mindent elkövettünk. Előadótermének első három sora lett tanítványainak törzsgárdáia. Előadásaiban és szemináriumi megbeszéléseiben voltaképpen egész elméleti tudományát elénk tárta; több, évtizedek múlva kidolgozott tanulmányát ott hallottam első formájában. Egy'k előadássorozata az igazi magyar népdal fölfedezésének története; anyagát a .Szentirmaytól—Bartókig” c. tanulmányában láttam viszont. (L. Kodály Zoltán: Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Bónis Ferenc. Budapest 1964. II. k. 464—468), Ez az összetartó hívő sereg a Zeneakadémián és az Operában zárt falanxként tűntetett minden egyes új műve előadásán vagy azck új bemutatóin. Emlékezetes számomra, hogy a Székelyfonó egyik első előadására Tamási Áron vitt el, aki tudott Kodályért való rajongásomról. Áronka egyik legszebb cikkét írta erről az estéről. Németh László, akinél akkoriban laktam, fiatalkorában inkább a hagyományőrző Kodály mellé állt, a Tanu-ban megjelent Székelyek c. tanulmánya éppen Kodály és Tamási alkotásainak közös jellegét vizsgálja. 46
