Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 4. szám - ÉLŐ MÚLT - Kőhegyi Mihály: Móra Ferenc, a régész
Egyetemének elvégzése után szülővárosába, Kiskunfélegyházára hívják tanárnak. Móra nem fogadja el a felkínált állást. Sz. Szigethy Vilmos barátjának írott levelében meg is indokolja tettét. „Édes fiam, neked nincs fogalmad arról, hogy micsoda veszedelem ez. Az anyagiakat nem is említem ... — de a környezet, fiam, a környezet! . . . Nincs abban az egész szomorú városban egy lélek, az édes apámon, anyámon kívül, akit szeretnék s nincs egy szál ember, de egyetlen egy se, akivel irodalomról . . . egy szót is lehetne váltani. Szegedre kerül, ahol a Szegedi Napló, a Délmagyarország, a Szeged munkatársa lesz. írói tehetsége itt bontakozik ki igazán. „Szeged. Ott kezdtem új életet, ott vagytok vala- hányan, akiket szeretek. Oda kötnek — ha valahova egyáltalán — különféle érdekek szálai” — írja 1905-ben Sz. Szigethy Vilmosnak. Azok között a szálak között, amelyeket Móra előző levelében említ, legerősebb talán a múzeumhoz való ragaszkodása volt. Tömörkény mellett dolgozik, aki meleg szívvel fogadja és kioktatja a múzeumi teendőkben. „Mikor ide kerültem . . . principálisom Tömörkény István kioktatott a múzeuminasi teendőkben” — írja később és mindig szívesen emlékezik vissza régi gazdájára. „Csakugyan a magam nyomorúságára tanultam ki a régészetet” — írja visszaemlékezésében Móra. A kiküldetése Öttömösre szólt, ahol egy középkori templomocska alaprajzát és XIV. századi temetőt tárt fel. Az első régészeti élménye rengetegszer visszatér írásaiban.21 Még ugyanebben az évben dolgozik Csókán is. A csókái és öttömösi ásatás — sajátságos véletlen folytán — annak a keretnek két szélét jelenti, amelyek között az alföldi múzeumok régészeti tevékenysége folyik. Az előbbinek leletei az újabb-kőkorba, az utóbbiéi az Anjou-korba tartoznak. Kezdetben az ősrégészet érdekelte, de csakhamar a népvándorlás és a magyar honfoglalás kora felé irányul tekintete. A tehetséges és fiatal kutatót a kolozsvári egyetem professzora, Posta Béla veszi magához és oktatja az ásatás, a restaurálás módszerére, a leltározás, cédulázás fogásaira. Móra későbben is sokszor emlékszik vissza itt töltött napjaira: „Aki engem a régészetre nevelt, aki olyan barátot hagyott rám, mint Buday Árpád, az Posta Béla volt, a kolozsvári egyetem professzora, felejthetetlen és áldott mesterem” — mondja, amikor a szegedi egyetem díszdoktorrá avatja. Móra sokat köszönhet ennek a kolozsvári tanfolyamnak. Ásatott már előtte is, de „Hogy megtanuljak nézni és látni, ahhoz a múlt évi kolozsvári régészeti tanfolyam kellett” — írja első nagyobb régészeti cikkében. A csókái ásatás néhány mozzanatáról is szól és azt mondja: „Ezen a Tisza árterébe eső hatalmas őstelepen már többen turkáltak én előttem is, inkább mohó kíváncsiságú amatőrök, mint igazi szakemberek. Őszintén bevallom, hogy először én is az ő tiszteletre méltó, de minden értéknélküli nyomdokukon haladtam. Az első ásónyomokra özönével kerülköző neolitikus kincsek gazdagsága valósággal elkápráztatott s inkább a kezemmel dolgoztam, mint a szememmel . . . többezer darab cserepet, csontot, kőeszközt hoztam haza, tán tíz napos ásatás után.” Az első ásatás után látogatta meg Posta és így kerül a kolozsvári tanfolyamra. Innen hazatérve: „Az új csókái ásatásokat a múlt év őszén már a kolozsvári tanulmányaim alapján vezettem és csak az ott nyert látószögből ismertem fel fontosságát ennek a telepnek, mely néhány neolitikus probléma megoldását nagyon meg fogja könnyíteni.” De Móra nemcsak tanult, hanem meglátta ásatásának hibáit is. Volt hozzá bátorsága, hogy ezeket bevallja és volt hozzá tehetsége, hogy változtasson rajtuk. A régészeti tanfolyamról rengeteg tervvel és jó ötlettel tért vissza. Már a következő évben jelenik meg cikke, melyben az Alföld tudományos meghódítására szólítja fel vidéki kollégáit: „ . . . mind a mai napig nem hódította meg a magyar Alföldet a magyar tudomány. Nemcsak, hogy meg nem hódította: nem is próbálta meghódítani.” (Hogy mennyire időszerű kérdést vetett fel, látszik abból, hogy ugyanabban a számban jelenik meg Szalay Gyula írása, aki szintén ezt sürgeti.) Szép tervei, közül álljon itt csak egy. A kultuszminiszterhez írt levelében ezeket olvashatjuk: „ . . . nem törvény kell ide, hanem tett, de nagyon határozott. Autóra kell ültetni nyolc-tíz régészt — lehet kimustrált típusú is, amilyenre már nem ül senki — egy év alatt el lehetne készíteni dűlőútról dűiőútra az alföldi halmok kataszterét, aztán nekilátni minden évben aratás után, meg kis tél idején a munkának, sokba se kerül ... s tíz év alatt olyan népvándorláskori múzeumot lehet csinálni Magyarországon, amilyen nincs és nem is lehet sehol a világon s aminek a csodájára járnának németek, franciák, angolok. Ezzel a munkával, sajnos, még ma is adósa a tudománynak a magyar régészet. Szép tervei keresztülvitelében akadályozta a közöny, a megnemértés, a pénztelenség, a mellőzés. A már más vonatkozásban említett, kultuszminiszterhez írott levelében ez áll: „A mi földünk nagyon gazdag leletekben. A mi népünk hajmeresztőén tudatlan. A mi intelligenciánk elképesztően indolens. Ez a három állító mondat összetartozik. Merem állítani . . . hogy a magyar föld . . . annyi tudományos szenzációt rejteget a méhében és annyi régészeti problémának a kulcsát rejti magában, hogy európai érdeklődés középpontja lehetne. Csakhogy a magyar alföld nádasokkal körülvett dombjain, magános halmaiban, régi folyóparti dünéiben évezredek óta megőrzött kincsek kilencvennyolc százaléka úgy megy veszendőbe, hogy a tudomány annak hírét sem hallja. Olyan tékozlás folyik itt mindnyájunk szemeláttára, amire még ebben a tékozló országban sincs példa. Tömörkény halála után ő lett a szegedi kultúrpalota vagy ahogyan tréfásan megjegyzi a „vidéki pántlikamérés” mindenes cselédje, mert nem olyan egyszerű vidéki műzeumigazgatónak lenni: „Minálunk mindenhez érteni kell az embernek s nem szentelheti magát egy munkának. Két héttel érmekkel vesződik az ember, aztán három napra átalakul madártudóssá, egy hét múlva kövületekkel 37
