Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 4. szám - ÉLŐ MÚLT - Kőhegyi Mihály: Móra Ferenc, a régész

bajlódik, aztán kigubódzik belőle az ethnográfus, tíz napig régészkedik és mindezen szép tisztségek mellett állandóan könyvtárnok a nyilvános olvasóteremben, amelynek évente 10—12 ezer olvasója van.” Ezeket a munkákat még szívesen végzi, de a sok aktázással, hivatalos ide-oda írkálással élete végéig nem tudott megbékélni. „Én hivatalos ember vagyok. Halott könyvek, festett vásznak, kitömött madarak felelőtlen ura; akták és nyugták felelős rabszolgája” — panaszolja félig tréfásan, félig komolyan egyik későbbi írásábann.

Ilyen hatalmas birodalomban, mint amilyen Móra vakondsága alá tartozott (ő nevezi így) mindig akadt tennivaló és munka. „Volt úgy, hogy könyékig felgyürkőzve háromezer éves cserepeket kőgí- tettem szerves egésszé, részben dróttal, részben enyvvel a szuterénben, vagy kitömött madarakat

haptákoltattam az emeleten.” Mert hiszen egy vidéki múzeum igazgató:

........akták, számadások, új

könyvek, régi pénzek, befestett vásznak, kitömött madarak, jazig szépasszonyok. . . halott könyvek, a szárított virágok, az ezeresztendős cserepek vidéki nyilvántartójya.”

Az idézetekben nemcsak személyes vallomása van benne, de az is világosan látható, mennyi mindent kell egy vidéki múzeumigazgatónak elvégeznie és mennyire szerteágazó, sokrétű tudásra, képzettségre van szüksége ahhoz, hogy ezeket a feladatokat lelkiismeretesen és becsülettel el tudja végezni.

De Móra megbirkózott a feladatokkal és a rengeteg igazgatói teendője mellett fáradhatatlanul járta a közeli környéket és igyekezett megmenteni minden föld alól előkerült régészeti emléket. „Régiségmentésre mindenüvé elmegyek, ahová hívnak, ha nincs a környéken múzeum s ha meghívóim nem féltenek attól, hogy a helyi közigazgatás kizsuppoltat, mint gyanús idegent, aki iparigazolvány nélkül feláskálja azt, aminek fölásására ősi jogon és józan ész szerint elsősorban mégis a disznók illetékesek” — válaszolja a sok hozzá intézett levélre. Legtöbbet Szeged környékén dolgozik, hiszen ez a terület hallatlanul gazdag régészeti szempontból. Egyik írásában így jellemzi területét: „Nem megyünk messze, húsz-harminc kilométeres körzetben csavargunk Szeged körül, ahol én jócskán kitanultam az utat harminc esztendő alatt. S ahogy egy tengercsöppben benne van a tenger, ebben a karajban is benne van az egész föld alatti Magyarország.”

Ásatásai alatt állandóan magyarázott embereinek, munkásainak, a látogatóknak a munka körül bámészkodó öregasszonyoknak, szájtátó gyerekeknek, hogy mit kell tenniök, ha valahol lelet kerül elő a föld alól. „Azt akarom, hogy higyjenek bennem és ne tartsanak úri huncutnak . . . Értsék meg emberek, hogy én nem kincskereső vagyok. Azért kutatjuk az ősöket, hogy megtudjuk, kik voltak, hogy éltek, mit dolgoztak s hogy ebből tanuljanak a népek, mikor a múzeumban nézelődnek. Jól meg kell vigyázni minden ásónyomot, össze nem törni semmit, nekem egy csont késnyél többet érhet, mint egy akkora darab arany.

Irodalmi előadásaiban állandóan emlegeti a régészetet, hogy híveket és megfigyelőket szerezzen magának. Sajnos munkásságából ezekről tudunk a legkevesebbet, mert kis vidéki lapok hasábjain bújnak meg a híradások, sőt legtöbbször fel sem jegyezte őket senki. Tudunk gyulai, miskolci, bajai, budapesti, szegedi és kiskunfélegyházi szerepléséről.

Ezek közül a legfontosabb a Néprajzi Társaságban elhangzott előadása, mely későbben nyomtatásban is megjelent. Lényeges ez számunkra azért is, mert Móra itt fejti ki világosan nézetét az etnográfia és régészet egymásrautaltságáról és megállapítja, hogy: „nincs két összetartozóbb karaja a tudománynak, mint az ethnográfia és az archeológia. Azt merem mondani, hogy ugyanannak a karajnak, ugyanannak a néptudománynak két oldala ez a kettő. A régészet: megkövesedett néprajz és a néprajz: élő régészet. Nem mondom, hogy nem tudnak egymás nélkül elbicegni, de járni csak együtt tudnak. Én, a gyakorló régész, aki inkább a kutató ásójával, mint a tudós tollával dolgozom, rég tisztában vagyok vele, hogy a régészet rászorul az entográfiára.” Solymossy Sándor a társulat akkori elnöke üdvözlő beszédében helyesen szögezi le, hogy „Móra Ferenc kétirányú munkássága az irodalom és tudomány közös gyökérből ered: a magyar föld népének szeretetéből. A föld színén figyeli, vallatja, sőt tudós érdeklődéssel faggatja az előmagyarok leghamisítatlanabb rétegét, a föld alól viszont kiemeli és rendszeresen szerető gonddal megőrzi a régesrégi magyarság örökül maradt emlékeit.”

Ennek az irodalomban, a napilapokban és szóban kifejtett agitációjának köszönhette, hogy a Szeged környéki leletek jó része a múzeumba került, vagy a veszélyeztetett területről még idejében szerzett tudomást, mint azt rengeteg ásatása bizonyítja. A hatalmas anyag közzétételének gondolata állandóan foglalkoztatta, de számos más irányú tevékenysége megakadályozta abban, hogy tervét keresztülvigye. Tréfásan mondja egyik írásában: „Nagy könyv kellene ahhoz, majd meg is írja azt egyszer valaki, ha megint jó világ lesz,s én már előre gratulálok az akadémiai tagsághoz,ami azért bizonyára kijár. Én készen hagyok rá mindent, ásatási naplót, térképet, fotográfiákat, cserépből, kőből, bronzból való keresztlevelezett himmi-hummik százait meg ezreit, őneki csak éppen az észt kell adni hozzá, amivel rendszerbe habarja az egészet. Hiszen utóvégre ha nekiveselkednék, én is össze tudnék szedni egy kis szisztematikus fantáziát, de nem is való az ilyen parasztrégészhez, meg nem is vagyok én olyan telhetetlen ember, hogy mindent eldolgozzak az utódaim elől.”

Az elmondottakból kitűnik, az idézetekből világossá válik, (ez a magyarázata a kissé talán túl sok idézetnek is) hogy Móra élete végéig megmaradt a magyar régészet lelkes hívének, ügybuzgó szolgájának, fáradhatatlan munkásának és talán nem túlzás azt mondani, hogy a századfordulótól haláláig ő volt a tudomány-népszerűsítő tevékenység zászlóvivője, s majdnem egyedüli harcosa.

38