Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 4. szám - Nagy Faddi Éva: Életünket és vérünket? (novella)
^iUujtf Cf-jaddi £>i%a Életünket és vérünket? Tíz óra. Az út sötétebb részén a Tüzép-telepig csak egy-egy parázsló cigaretta látszott. Asszonyok nevettek, veszekedtek, beszélgettek. Bözse egyedül ment. Alig két napja dolgozott, nem ismert senkit Klárin kívül, róla is csak annyit tudott, hogy dunántúli. Fél óráig egymás mellett válogatták az epret a szalagon. Rágyújtott. Azelőtt is cigarettázott, néha egy keveset, mióta itt dolgozik naponta majdnem egy doboz, pedig az üzemben alig szív. Jana elébejött. Janaszerű lépéseit, janaszerű lóbázását messziről megismerte. Szervusz, mondta Bözse szárazon. Alig bírta türtőztetni a keserűségét. Ha valaki bocsá- natkérően meghallgatná a sérelmeit. Aztán meggondolta magát, mert Jana se hallgatna bocsánatkérően, az ő idegeit is tépi a gyár, a nagymosás, a rohanás a bölcsődébe. — Mi a csuda jó van egyáltalán ebben az életben? — csak ennyit mondott. — Tönkreteszed a jó egészséged, minek kellett neked rászokni a cigire — mondta Jana mérgesen. A kúthoz értek. A KISZ-telep alig kitaposott gödrös útján vágtak át, hogy hamarabb hazaérjenek. A vacsora tálalva volt. Borsóleves, sonkáspalacsinta. Bözse az asztalra támaszkodott. A gyereket meg se kérdezte, pedig szentül elhatározta, amikor kiment a hűtőházba, hogy ugyanúgy lesz, mint eddig, ha hazaér, mindennap a kicsi lesz az első. Kibámult az ablakon a sötétbe, amíg jöttek, amíg beszéltek pár szót, félóra eltelt, már fél tizenegy, pedig olyan rövid az éjszaka. Már tudta, hogy nem veszekedhet, hiszen itt van az asztalon a borsóleves, meg a sonkáspalacsinta. Pedig az a bajszos pacák a gyárban valami segédművezető vagy mi az ördög, de nagy állat... De nagy állat uramisten! Odamegy az ember, bemutatkozik, kezébe nyomnak egy papírt, öt helyen alá kell íratni. Elküldik egy irodába, pecsét, aláírás. Visszamegy. Elküldik az előző iroda szomszédságába, egy másik irodába: pecsét aláírás. — Nem lehetett volna egyszerre megmondani? — kérdezte szelíden Bözse — legalább ötszáz méterre van ide az iroda. Ahogy a bajszos kuglifejű ránézett, Bözsét elfutotta a tehetetlen méreg. Ez a művezetőféle arckifejezésével, kezének mozdulatával egy szó beszéd nélkül megmagyarázta, hogy Bözse ehhez mit sem érthet, mert egy fehérköpenyes melós a többi ötszáz közül, ő pedig az üvegkalickában ül a főnökök között, másfél méterrel magasabban. Az asszonyok összeverődött társaság, szezonra jöttek csak, egy kis pénzt keresni. Az állandó brigádok máshová vannak beosztva a legjobb helyekre. A szamóca a szezonosoké. Az áru svédeknek készül, néha végigmennek a szalagok mellett, magasak, szőkék, mélykék szemekkel, de van köztük egy kis fekete is. A pajeszos svéd, néha odamegy az asszonyokhoz, mutatja a túlérett epret. Puha, puha ismételgeti idegen kiejtésével, nem jó. Bözséhez is odament, de ő nem válaszolt, nem is mosolygott, mert már vagy négy segéd művezető, vagy a csuda tudja milyen címe van a kis fiatal fullajtároknak, odalépett a szalaghoz. — Válogassátok, válogassátok, rengeteg a rohadt. Két kézzel kapkodta, de ronda az áru, alig van közte ép, a dereka megmerevedett, nyolc órát állni. Itthon is zúg a füle. Ha lefekszik, aludna, de zúg a füle. Ha Janának panaszkodik, az csak legyint. — Majd megszokod. Most is szólni kéne valamit, ülnek az asztalnál, tizenegy óra lesz, Jana várja, hogy szedjen, hogy dicsérje, de inkább egy cigaretta, nem tud mosolyogni. A füle zúg. Nyolc ótán át a szalag mellett kapkodni, kapkodni, kapkodni a selejt szamócát. Kiabált a mellette álló asszonynak, de az nem hallott semmit a zúgástól. Vasvillaszemekkel méregették, ha négykor meg nyolckor elment a vécébe elszívni egy cigarettát. Többet nem mert, ezt is sokallták, mindenki a maga érdekét nézte. A csumázók tülekedtek a szép áruért, a zöld apró, vacak szamócák mindig a legújabbaknak jutottak. Szezon lévén más gyárakból is jöttek lányok, asszonyok, néha egy—két férfi is egy délutánra egy kis mellékes keresetért. Bözse megkérdezte a mázsás gyereket, hány óra. — Fél négy — mondta a fiú. Az asszony csodálkozott. Azt hitte, legalább a műszak felét ledolgozták. Amikor úgy érezte elmúlt már félóra, újra odament hozzá. — És most? 28
