Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 4. szám - Nagy Faddi Éva: Életünket és vérünket? (novella)
— De jópofa vagy, mindig az az óra. Most mondtam, különben fél négy múlott öt perccel. Várta a négy órát, ragaszkodott a cigarettához, a két cigaretta hárombavágta a munkaidőt. A szalag mellett virágos nyarakra gondolt, mezei sétákra, otthon, a falujában. Visszaidézte a tavaszi izgalmakat, Janát, korábban másokat, hagyta, hogy átfusson rajta az ölelések emléke. Ha a minőségi ellenőr visszazökkentette: — Szedjétek, szedjétek — egy darabig nem tudta folytatni. Aztán újra belekapaszkodott egy régi slágerbe, amit dudorászott, és ami segített elszakadni. A keze járt automatikusan. Gépnek érezte volna magát a zúgó, mindig egyforma, az őrületig monoton ritmusú gépek között, ha nem találta volna ki, hogy felidézze a nyarakat a tavaszi öleléseket. Néhány napja ez is nehezebben ment. Megijedt benne ez a kis öröm is. Ha terhes maradt. . . Bátyjától kaptak kölcsönt, úgy vették ezt a házrészt. Nincs benne rendes bútor. Festetni kell. A kölcsönt öt év alatt visszaadni. Közben egy kicsit előrehaladni. Hosszabbak lettek a műszakok. Állandóan latolgatott. Most egy gyerek? . . . Nem is veszik el, ha csak egy van . . . Nem nagyon. A szomszéd fiatalasszony mondta, ő akarta. Szereti Janát, jól megvannak, de ne most, te jóságos ég. Infecundon. Tanulgatta a tabletta nevét. Ha most nem lesz, bizonyisten. Mert, azt mondják, az megbízható. Csak van, akinek hányingere lesz, meg hízni kezd. Napról napra idegesebb lett. És most ül a tányér előtt, jó színe van a zöldborsónak, már kihűlt a sonkáspalacsinta. — Miért? — kérdezte Jana. Meg volt sértve, azt várta, hogy megesznek mindent, olyan ízletes lett, és Bözse bele se szagol. Pedig nem mindegy kettőkor hazarohanni a gyárból, elmenni a bölcsődébe és nekiállni vacsorát főzni. Gyakorlatlanul minden kétszerannyi időbe telik. — Mert azoknak nem kell szalag mellett állni nyolc órát. — Nevetséges vagy — mondta Jana. — Meg aztán . .. — Meg? — Azok . . . Bözse nem mondott semmit. Most gyűlölte azokat az öleléseket, amik nem voltak olyanok, mint a régi tavasziak. Úgy érezte, összetört csésze az élete, fokozatosan hullatja a kezéből az egyes darabokat. Nincs ereje bemenni a gyerekhez, és megsimogatni a fejét. Igaz, hogy alszik most, de mégis azt képzelte, sohasem lesz olyan fáradt, hogy ha hazajön ottmarad belezuhanva a székbe. Boltban dolgozott, tíz hónapig helyettesített. Gabi néni visszajött a betegszabadságról, neki menni kellett, mert most nem volt másik hely az Élelmiszer Kiskernél. Pedig mennyire más volt, tetszik parancsolni, igen asszonyom, adom. A vevők szerették. A pult mögött sohasem figyelte az órát, úgy elment az idő. Dehát nincsen szakképesítése. Belehal, belehal, belehal a szalagba. Egyszer rádül, hogy vigye valahova, csak vége legyen az egy helyben álldogálásnak. Egyszer látott egy embert. Nyár volt akkor is. Kinn az inge a nadrágjából, az ingeháta csupa víz, biciklizett, hátul a csomagtartón két kicsi gyerek kapaszkodott egymásba meg az apjuk nadrágjába. Az arca fekete volt a naptól, és barázdás, egy kapa volt a vázhoz kötve. És most itt a leves meg a sonkáspalacsinta, meg Jana. Bözse szeretne kibújni a bőréből, el a szalagtól, a szakképzetlenségétől, a váratlan terhességétől, menni, menni fiatalon, mindig fiatalon a selymes tavaszokban, a feszülő nyarakban. Megtapogatta a térde alatt kezdődő visszerét. Hirtelen egy régi mondat jutott az eszébe. Maga sem tudta, hogyan. Alighanem történelemkönyvben olvasta diákkorában, de csak az elejére emlékszik. Életünket és vérünket. Megrémült. Terhes lesz, áll a szalag mellett, kitágulnak a lábán az erek. Mindig elejt egy kis darabot az ifjúságából. Először érezte át ezt. És, hogy a gyerekek. . . Életünket és vérünket? Sokáig lehajtotta a fejét. Már tudta, hogy holnap lejár a próbaideje, és nem mondhat fel, mert kell az a hároméves segély. Most nem várakozhat pár hónapot egy bolti alkalmazásra. Nagyon jól kell dolgoznia a szalagon, hogy állandósítsák. A füle majd egy idő múlva megszokja a zúgást. Széket kér majd, az jár. A cigiről nem tud lemondani egyenlőre. Összeszorítja a fogát. Ki kell bírnia. Kapkodni, kapkodni, kapkodni. Nyolc órán át. Nem adja könnyen a csészedarabokat, fizetéskor megcsináltatja a haját. Csak azért mégis rettenetes. — Életünket és vérünket? — kérdezte Janától. A férje már elbóbiskolt. Bözse nem tudta világosan, mire is érti ezt. A gyerekekre, a jövőre, a kis ház ragasztására, vagy mindenre, ami belefér abba a pár évtizedbe? Lassan szedett a levesből. 29
