Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 4. szám - Lázár István: A hiba (novella)
zett. Csak az Ezermester rel, és egy idős mérnökkel, aki, cikkeit olvasva, érdeklődött a munkájáról és tanácsokat adott neki. Már csak rutin-mozdulat volt, hogy a heverő alá is belestem. Egészen benn, a falnál homályos tömeg. Kis láda. Kihúztam. Nem volt poros. Vagy nemrég került a rejtekhelyre, vagy rendszeresen előelővették, mozgatták. Színültig volt papírral. Rajzokkal. A szobában szerte heverő, gondos és tetszetős műszaki rajzok és a hevenyészett skiccek, melyekkel technikai ötleteit rögzítette, mit sem sejttettek abból, amit a láda rejtett. A gyerek félelmetesen rajzolt. Hogy jól-e? Erre akkor nem gondoltam. Azt hiszem, a többiek sem. De ha a művészet valamiféle látomás, úgy értem, a képzelet lázával átformált, sűrített, mintegy „megemelt” valóság, akkor ez a fiú kétségkívül művész volt. Talán zseni. Mindezt azonban csak itt mondom; akkor, ott, ilyesmiről szó sem esett. Amit megállapíthattunk: hogy a láda tartalma hátborzongató. Apokaliptikus. Igen, apokaliptikusnak kell neveznem, holott az imént a látomás szót nem ilyen értelemben használtam ; a képzeletnek nem teremtő vagy jósló, hanem csak robbanó erővel felidéző szerepet tulajdonítottam benne. Apokaliptikusnak kell neveznem, holott minden, amit a fiú lerajzolt, megtörtént. Velünk történt meg. emberekkel, s nem istenítélet vagy világvége következtében, hanem egymás között. A gyerek minden rajzán: kivégzés. Annak minden formája, amit a történelem produkált, a karóba- húzástól és a kerékbetöréstől a főbelövésig és a villamosszékig. De főként: akasztás. Kötél általi halál, minden elképzelhető módon. Az egyes mozzanatok, mintegy pillanatfelvételeken. S a befejezett művelet, annak eredménye: félrebillent fejjel csüngő, összedrótozott kezű tetemek, egyesével és csoportosan. S ezek az akasztottak nem Villon kedélyes zsiványai voltak, kik „nyakukon érzik, seggük mily nehéz”, nem furfangos betyárok, kiknek mégiscsak holló vájja ki a szemét végül. Egyszerű, halálba alázott áldozatok voltak, bűntelenek, akiket rejtekből rohant meg a kötél. Rajzok százai. Ezrei. Rajzlapon, vékony gépírópapíron, sírna, kockás és vonalas íveken, kitépett füzetlapokon. Először egy középkori, bárdos, bakos rajzon vettem észre, hogy a törzstől elválasztott, véresen guruló fej: az ő feje. Igen ... a kivégzetteknek legalább felében önmagát ábrázolta. Behívtuk a szobába az apát. Csak tucatnyi lapot tettünk elé, a kevésbé ijesztőek közül. És ahol a fej nem önarckép volt. — Hát igen — mondta, és sírva fakadt. Sokáig nem tudott megszólalni. — Ezért... — mondta azután — ezért akartam titkolni. Mintha éreztem volna. De egyszer mégis elmondtam neki, és azután mindig faggatott. Leintettem, hogy az anyja rosszul lesz, ha hallja. Kíméljük őt, kértem. Akkor leste, mikor maradunk négyszemközt, és kérdezett. És nekem mesélnem kellett. A rajzokat azonban az apa sohasem látta. A fiú előttük csak műszaki dolgokat rajzolt. Az iskolában ebből a tárgyból is jelese volt, de különösebben nem figyeltek fel rá. Itt volt az ideje, hogy a fiút elvigyék; hogy elszállítsák a tetemet a Törvényszéki Bonctani Intézetbe. Az ablakhoz mentem, intettem a két feketeruhásnak. Jöttek, letették a hordágyat, azután az egyik fellépett a kisszékre, ugyanarra a székre, amit a fiú kirúgott maga alól. a másik pedig félkarral körülölelte, és kissé megemelte a könnyű testet. Mielőtt még társa bekapcsolódhatott volna a levételbe, megpendült valami, és odafönn kioldódott a kötél vége. — Adjatok egy magasabb széket — kiáltott az őrnagy. Fölállt rá, lábujjhegyre emelkedett. Majd a fotóst szólította, átadta neki a helyét, hogy újsbb felvételeket készíthessen, végül csavarhúzót kért. A kis fémszerkezetet, melyet az ajtó szemöldökfájáról lecsavarozott, újra felszerelte az egyik asztal szélére. Vette a kötelet, a hurokkal ellenkező végét befogta ebbe a szerkezetbe, s visszakötötte azt a vékony fémhuzalt is, mi a fényképezőgéphez vezetett, az A I t i x N exponáló gombjához. Köréje gyűltünk. A kötél és a fémhuzal összekapcsolása és a kis szerkezet áttételei világossá tették, hogyan készült a négy felvétel, minden külön mozdulat, tennivaló nélkül, automatikusan, ami a fiú . . . De maga az egész szerkezet bonyolultabb volt, mint amennyire azt a fényképek készítése megindokolta volna. — Az imént kattant valami — mondta az őrnagy. — És a kötél vége szabaddá vált. Igen? — Igen. — De későn! — kiáltott. — De későn vált szabaddá. Leült a fiú heverőjére. Mindig úgy magyaráz, mintha katedrán állna. De most a hangja monoton volt, s majdnem olyan színtelen, mint az apáé az imént. — Nem öngyilkosság történt tehát. És nem is gyilkosság. Hanem baleset. Kísérletezés közben, szakmai hiba, vigyázatlanság, folytán bekövetkezett baleset. A jegyzőkönyvet most már valóban lezárhatjuk. Az elhúnyt halálát saját vigyázatlansága okozta, pont. Az érzést akarta ismerni? Hogy mit éreznek azok? És a látványra is kíváncsi volt? Amit annyiszor próbált megrajzolni? Hogy milyen volna ő akkor? Egy bizonyos. Az, hogy meghalni nem akart. 24
