Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 4. szám - Lázár István: A hiba (novella)
Az őrnagy odament a polchoz, fejét a durván gyalult deszkához szorította, így bele tudott nézni az A I t i x N keresőjébe. A fiú koponyája persze kisebb. Ő könnyebben odaférkőzhetett a fényképezőgéphez, hogy beállíthassa a keresőt. — Pontosan a képmező közepén ... — mondta az őrnagy. — Ott van, pontosan a képmező közepén. A fotós várt, nem tudta, induljon-e hát? — Ne itt — kérte az őrnagy. — Inkább megvárunk. Különben . . . csináld csak. Neki már igazán mindegy. És akkor bezártuk az ajtót, kulcsra is, hogy az apa vagy bárki más ránk ne nyithasson, elsötétítettük az ablakot, elrendeztük a fekete függöny ráncait is, és leültünk körben a heverőre és a padlóra, hogy a sötétben egymásba ne botoljunk, mert ha nincsen éppen csak derengő fényű sötétzöld lámpa vagy zárt hívótank — és ez egyik sem volt a fiúnak —, akkor a filmhívásnak teljes sötétségben kell történnie. A fotós a hívótálba ürítette az egyik vegyszeres üveget, melynek fehér vignyettáján rajta volt a hívó összetétele, és az is, hogy 18 C°-on 14 perc a hívási idő. Az ajtó mellett ott függött a szobahőmérő, de az asztalon külön folyadék-hőmérő is hevert. A hívó hőmérséklete 22 fok volt. — Tizenkét perc elég lesz — mondta a fotós, és kitette maga elég világító számlapos óráját. Nem láttam semmit, de pontosan tudtam, mit csinál, és pontosan éreztem az egész szobát, ahogy ott ültünk némán, míg ő, mintha otthon volna, tesz-vesz ebben a laboratóriumban, ami nem az övé. Tizenkét perc némaság. Néma várakozás. Letelt. A fotós kitapogatta a sötétkamra-lámpa kapcsolóját és kigyújtotta a vörös fényt. A fixíres tál fölé hajolt. Árnyéka hatalmasra nőtt mögötte a falon. — Rendes fényt kérek — mondta. — Most már megnézhetjük. Kiemelte a filmet a vegyszerből, végighúzta két ujja között, s magasra emelve az ablak fénykockája felé tartotta. Üres lenne? Átlátszó, hazug celluloid-szalag, mely nem hajlandó megtenni a várt, a talán perdöntő vallomást? A nedvesen fénylő, másfél méteres filmcsíknak csak az egyik végén volt néhány leexponált kocka. A 24x36 mm-es filmből 15 centiméternyit használt el. Négy képre valót. Éles, de kissé erőtlen képek. A magas fényérzékenységű negatív, amely villanófény nélkül is használható átlagosan megvilágított szobában, sohasem ad igazán szép, tónusgazdag képet. Négy kocka. Az elsőn: afiú fenn nyújtózkodik a kisszéken — mely eldőlve hevert a padlón, még nem nyúltunk hozzá—, és felerősíti az ajtó fölé a kötelet. Háttal áll. A másodikon: a nyakába helyezi a hurkot. Szemben áll. A harmadikon: energikusan kirúgja maga alól a széket. A negyediken . ... — Tehát öngyilkosság — mondta az őrnagy. — Tehát öngyilkosság. És itt abba is hagyhatnánk. Kész. De én, azt hiszem, mégiscsak tudni szeretném az okot. Valami itt még van. A fényképeket értem. Ez a fiú logikus elme volt. Feltaláló. Sokmindent végiggondolt. A tehetség sokszor csak még egy lépés, de persze éppen az, amit a legtöbben nem tesznek már meg. Ő például végiggondolta azt is, számot vetett vele, hogy vizsgálatra kerül majd sor, hogy valakit gyanúsíthatnak. Dokumentumot hagyott tehát ránk, cáfolhatatlan bizonyítékot, hogy ami történt, az szándéka szerint történt. A fénykép ezzel rendben van. De az egész? Mondjátok meg nekem, hogy miért ment el innen? Hát igen. Okot először azért kerestünk, hogy valószínűsíthessük az öngyilkosságot. Most pedig, hogy már kétségtelenné vált? A csodagyerekek, másban, gyakran nem egészen épek. Valami túlfejlett bennük, más pedig kevésbé. így hát valóban, itt abba is hagyhattuk volna. Ez a mutatvány, hogy lefényképezte magát, akkor — még ha az őrnagy feltevése helyes is, hogy a képek nekünk készültek, bizonyítékul, hogy eleve elháruljon minden gyanú —; ezt az egészet nem lehetett normális emberi tettnek tekinteni. Mégse mondta egyikünk se, hogy írjuk meg a jegyzőkönyvet, s gyerünk, itt nincs már keresnivalónk. — Nemrég hallottam — dünnyögött az őrnagy —, hogy egy nagyüzem vezérigazgatója két év óta minden dolgozójának, aki kilépett tőlük, levelet küld. Felszólítja őket, hogy írják meg, fenntartás nélkül, miért mentek el? Most már, elszakadva a volt munkahelytől, megszüntetve függőségüket, őszintén válaszolhatnak. Kitűnő gyűjteményre tett szert ily módon kendőzetlen vallomásokból. S egész sor dolgon tudott segíteni, változtatni, hibákon, sérelmeken, amikről azelőtt sejtelme sem volt. Ezt a kitárulkozó, „most már mindegy” indokolást keresem én minden öngyilkos közelében, keresem azokét is, akik egy búcsúsort sem hagytak hátra. Legalább utólag ismerjük fel, döbbenjünk rá, hogy mivel üldöztük el őket. „ . . . egy búcsúsort sem hagytak hátra ...” — mondta az őrnagy, s mi hirtelen elkezdtünk a búcsúlevél után kutatni. Persze, ez feltűnő helyen szokott lenni, többnyire rögtön szembetűnik, máskor viszont — ha őket vádolja, vagy ha magát a búcsúzót kompromittálja valamivel — esetleg a hozzátartozók eltüntetik. Nem találtunk levelet. Lassan belenyugodtunk, hogy semmi sincs már a szobában, ami további nyomot jelenthetne, bármiféle utalást az okra. Magakorabelivel, sem fiúval, sem lánnyal nem levele23
