Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 4. szám - Lázár István: A hiba (novella)
jára hagyták ezt a fiút? Hiszen ez kimeríti a szándékos lakásrongálás tényálladékát, gondoltam éppen, amikor az őrnagy behozta a lapkivágásokat. Az asszonyt ment ki megnézni a külső szobába, s megkérdezni tőle is, nem értesült-e a fia valamilyen konfliktusáról, keserűségéről, ami a tettet indokolhatná? Azután szólt az orvosnak, adjon csak neki csillapítót; az sem baj, ha elaltatja. Sokkal fontosabb, hogy túljusson valahogy ezeken az órákon, mint hogy mi kérdezgethessük. Már fordult vissza, amikor észrevette a falon a bekeretezett újságcikkeket. Kézről kézre jártak. Mindhármat az Fzermesterből vágták ki. Az egyik: riport a csodagyerek feltalálóról; rövid, sután fogalmazott, lelkendező írás, ami hangvételével inkább a P a j t á s ba illett volna. Az illusztrációul szolgáló két fényképen felismertük a szoba egyes részleteit. A másik két cikket a fiú maga írta, s ezekhez a műszaki rajzokat, az ábrákat is maga készítette. A Pajtást említettem? Valóban, a fiú bemutatását, a portért mintha a riporter-őrs egy úttörője fogalmazta volna, nagy buzgalommal, de amatőr módon. A saját cikkek, e két találmány-leírás azonban semmiben nem vallott gyermek-kézre. Ellenkezőleg, a száraz, célratörő, tömör stílus a szakma öreg rókáját sejtette, akinek az efféle publikáció megszokott rutinmunka. Végig sem kellett olvasni e cikkeket, s egészen más tekintettel vettük szemügyre, a szobát. De hiszen ez nem játszótér, hanem alkotóműhely. Mintha a tárgyakon és a foltokon, az ismeretlen rendeltetésű, furcsa szerkezeteken — magán a látványon — bármit is változtatna, hogy nem egy fegyelmezetlen kölyök, hanem egy céltudatos kísérletező kezenyomát viselik ... Később sokszor restelkedtem magamban, hogyan történhetett, hogy nem figyeltünk fel azonnal arra a vékony fémhuzalra? És a kötél felfüggesztésének módjára? Persze, a közmondásos narancshéj, a hiba mellett, melyen a tettesnek remélhetően el kell csúsznia, a nyomozás leghűbb szövetségese a hasonlóság. Angliában az a jó jogász, aki betéve tudja az angol bírák ítéleteit többszáz évre visszamenőleg, mert ha valamilyen ügyben valahol egyszer már született határozat, az hasonló ügyekben mindenkor iránymutató. A nyomozónak a tetteket kell így ismernie. Mert nemcsak az egyes hivatásos bűnözők keze munkáját, stílusát, berögződött szakmai szokásait-fogásait lehet felismerni; hasonló helyzetek általában hasonló tetteket és elkövetési módokat vonzanak. A hasonlót kerestük tehát itt is, az azonosíthatót; az összevethető! bármivel, aminek már megvan a helye a fejünkben, a gyakorlatunkban. S nem vettük, mondhatnám, nem is vehettük észre azt a huzalt, ami azután elvezetett a megfejtéshez. A megfejtéshez, ami novum volt, példátlan eset a kriminalisztikában. És különben is: emlékszem, éppen az órámra pillantottam, és csodálkozva állapítottam meg, hogy éppen hét perce tartózkodunk a lakásban, mindössze hét perce. A fotós figyelt fel rá. Hiába, a szakmai érdeklődés. Nem is hinnétek, hogy hányszor segített már a nyomozásban valamelyikünknek az előző szakmája, a civil foglalkozása, valamilyen tanult mestersége. Az egyik polc oldalán, szorítócsavaros gömbcsuklóval odaerősítve, fényképezőgép. Közismert típus: Altix N. De alig lehetett ráismerni. A fiú kisegítő berendezést konstruált hozzá, amely minden felvétel után önműködően továbbcsavarta a filmet. Minthogy ennél a típusnál a filmtovábbító egyben a zárat is felhúzza, újabb exponálásra késszé teszi, ez az A 11 i x N most már olyan auto- matikával rendelkezett, amilyet a gyárak csak sokkal nagyobb és drágább gépekbe építenek be, és ami valóságos gyorstüzelést tett lehetővé. A szinte láthatatlan fémhuzal a kioldótól indult, a fényképezőgép mögött, a polc szélén kis csigán haladt át, a szoba sarkában újabb csiga fordított az irányán, majd eltűnt a bútorok mögött. Az ajtó közelében bukkant újra elő. Az ajtónál, melyen alig sikerült úgy belépnünk, hogy ne érintsük a testet. — Mindent a szemnek, semmit a kéznek — mondta ekkor az őrnagy, s hirtelen meg tudtam volna ütni, hogy ezt az idétlen „viccet” most is elsüti. De arca komor volt, s dehogy akart ő viccelni, csak már annyira rájárt a szája a szokásos formulára, hogy nem tudta másként mondani. Valamennyien egyet gondoltunk: azonnal elő kell hívni a filmet. — Akkor hát... — a fotós keze az A I t i x N felé nyúlt. — Várj. Csináltál már külön fényképeket a gépről? Újra villogott a vaku. — Főnök, bevigyem a fiú filmjét a laborunkba, vagy . .. ? A fotós az egyik asztal felé intett, melyen teljes laborfelszerelés volt. Vegyszeres tálak, másolódoboz és nagyítógép, fényérzékeny papírok, a sok Bromofort és Fortezo között egy csomag nagyméretű Dokubrom is, amit iratok és rajzok reprodukálásához használnak; sötétbarna, becsiszolt dugójú üvegekben oldott vegyszerek, műanyag zsákocskában fixírsó, megbámult és fehéres fémsóval kivert bádogcsipeszek, a szárító mind a négy sarkán csorba krómlapja — figyeljétek meg egyszer, azt mindenki kicsorbítja, mert túl forrón kapkod hozzá, nem bírja tartani, és leejti. Az ablak két oldalán fekete függöny. Az asztal felett dupla lámpa, egyik felén narancsszínű, másikon vörös búra. Minden készen várta a filmet, mely most benn pihen, látens képekkel, a gépben. A gépben, amelynek lencséje az ajtóra néz. A testre. 22
