Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 4. szám - Zám Tibor: Asszonykérés Sodomában (novella)
„Ne etess, dzsúdós. Könyörgöm. Mindenre kérlek, ne tömjük egymást az igénytelenség ételével. Fatányéroshoz szoktam. Mélyhú'tve se eszem a filantrópiát. Mély. ponton vagyok, csordultig utálkozással, kétséggel, szerelemmel. Túlsók heterogén anyag gyűlt össze bennem, már-már szétrepeszt. Hányni akarok, vagy jót, vagy rosszat. Segíts, Mester. Mutass jó példát nekem. Míg ki nem fordul a lelked, képtelen vagyok a torkomhoz nyúlni. Úgy szeretem Akác Erzsit, hogy a halála megkönnyebbülés volna számomra. Húzd vissza a kezed. Az emberi méltóságot bízzuk a bankra, míg el nem nyövik a fogdosástól. 6. (Kegyetlen hideg van itt. Deres az ablakkilincs. Egyszer talán leolvad. Türelem és pislákoló tartalék-vigasz, hogy egyszer még utána köpök a télnek és mindennek, ami volt. Körmömmel sündisznó-tüskéket vések az asztal lapjára. Azt figyelem.) „Nekem nem sürgős, Csabai. Toporzékolj csak tovább. Megszakállasodtam, de sajnos nincs bennem kifogyhatatlan krisztusi erény, hogy kenyérrel dobjak vissza, vagy jobb arcomat is oda tartsam, ha balról megütöttél. Ami megaláz és visszafog: csődbe ment filozófiánk, a türelem. A közép mozdulatlanságának konfuciuszi erénye. Spekulálgatjuk a gravitációt s közben csahos vágyaink széttépik a pórázt. Pacifista vagyok, rühellem a dzsudót. Nem akarlak áthajítani. Mindig undorodom magamtól, ha szenvedést okozok valakinek. Lelkemnek ez a jobbik fele. A rosszabbikkal megalázom, akit szeretek. Azt is, aki szeret. Akác Erzsi se volt kivétel. Hitt bennem, amikor mások leköptek. Kemény önérzete meghajolt. Ha lefekszik Pesten valakinek, ma filmrendező. Volt tehetsége, mégis asszony lett. A fantáziát főzőkanálra cserélte. Feltáplált testben, lélekben. Szegénykém azt hitte, sírig egy vagyunk. Jobbik felemmel földig meghajlok előtte. A rosszabbikkal akkor is megcsaltam. Kis nőcskék. Elváltak, vízbe esettek. Szabad úszáshoz ügyetlen egzisztenciák. Férjetunók, titkon bosszulok: akik sose bocsátják meg maguknak, hogy elvette őket egy férfi. Erzsi egy kalap alá útálta őket: „a meg nem értett asszonyok.” Ismered a márkát, Csabai. Nem lelkizel sokat. Csipetnyi együttérzés, korrektség, diszkréció. Mehet. A boldogság nosztalgia. A szeretkezés valóság: feszültséget old, idegeket ernyeszt. Egy férfi annyi, mint egy doboz trioxazin . . . Persze se nevük, se emlékük már. Nézd meg és menj tovább. Nem számít, — mondtam Erzsinek. A szerelem te vagy. A mi kapcsolatunk rendíthetetlen. Hittem, hogy így van. Vajákoltam és újra sebeztem. A költészetről önként lemondott, a harmóniát erőszakkal elvettem tőle. Megfosztottam az anyaságtól. így lett harmincévesen rontott, tékozolt, magányos nő. Apróhirdetés: a meg nem értett asszony jeligére. A lelke most elvadult üszők és fekete undor. A fejemet rá, hogy megbosszult már. Jobbik részemmel így is meghajlok előtte. Nem lesz több ilyen asszonyom. Ő volt a rend és a biztonság. Az élet déli oldala és istálló-melege. Mint a legelvetemültebb tolvaj: apránként loptam el magamtól. Hányjál Csabai. 7. A szédülés karika-dobáló zsonglőré. Mázolt lárva arc. Hátrál, szökken, szemem fogva tartja. Nem lehet tőle elszakadni. Keskeny, kőélű, mezsgye. Szakadék, őrület, halál. Mellemben százujjú, szorítás. ízelt acélmarkok. Zúgás. Idegzabáló dinamók. Szekercés ember. Széles pengéjű villanás. Az idő jön: bűnnek, bánásnak, adósságnak vésnöke, ácsa. Szótlanul üt, sose véti el. (Háttal Csabainak. Ne lássa. A szemérem férfi erény. Jó a tudatlanoknak, mert nemtudják, milyenek.) . . . Uram, nem hiszek, nem vagy. Egyedül a bűnök bánását és büntetését hiszem, s a jégvirágok fegyelmét, olvadó hűsét homlokomon. Mázsás köveim vannak. Építenék. 2 Forrás 17
