Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 4. szám - Zám Tibor: Asszonykérés Sodomában (novella)

Egyet mindig kezdhetünk a szűkenmért életünkkel: újra kezdjük. Én elválok Akác Erzsitől, te elveszed. Nyersz egy jó nőt, elveszítesz egy jó barátot. Semmi sincs ingyen. Ennyi az egész. Nem kell bonyolítani.”

Csabai horkan: hűm.

Vaddisznó, amelynek légy szállt az orrára. Szeme szűkül. Arca elnéző fintor, gügyögő megbocsátás. Anya, aki újra pelenkázza gyerekét. „Ejnye, fiacskám, már megint?” S hogy tisztába tette, rácsucsorít: drága kis hülyém, ne. Az emberi méltóság ócska csel. Az alternatíva régi dzsúdósok trükkje. Salamon királyról is feljegyezték. Válaszszák? ... A korona és kard története után hétszáz évvel. Röhögni való. Ha anyukám esti meséjében alternatíva volt, juszt se aludtam el. Bőgtem. Most is fojtogatnak a könnyek, te tornatanár. Könyörgöm: hadd ne válasszak. Egyformán taktikázunk. Egyformán irtózunk tévedni. Annyi a különbség, hogy téged megaszalt, engem felpuffasztott Akác Erzsi. A szerelem nyavalya... De potenciális energiánk a tűrés: hogy majd kialakul. A dolgok maguktól is gravitálnak. Tudom, dzsúdós. Nem kell bonyolítani: elfogadom. Ejtsük az alternatívát, tiszteljük a gravitációt. Öntsünk tiszta vizet a fejekbe, de előbb toljuk fel a sisakrostélyt. Nos, szereted Akác Erzsit, vagy nem? Megkoplaltad. Tudnod kell.

4.

Az éhség mar. A szomjúság szúr. Vörös karikák jönnek. Fényük ájulást villant. Ez a legnehezebb. Erős, fémhangú zúgás. Hányinger és szédület. Mélység-iszony, mélység-vonzás. Éhség, szomjúság összemosódik. Elém jönnek lentről a kövek. Megszólalnak. Lépj bátran. Ne ellenkezz. Hívtál bennünket, itt vagyunk. Egy pillanat az egész. Megszabadulsz.

Feleselő ösztönök, mintha kőpadlón húznának abroncsos ellenkezést. Kiröpít. Kék- kárpitú, csillag-fényes csend. Tavaszi mezők nyugalma ölel. Harmat-kínáló füvek jönnek elém, rögyek, szirmok, gombák, fehér madarak, átlátszó vizű, nyugalmas folyók. Katicabogarak, méhek mondják: maradj meg köztünk. Táplálunk téged. Lapulevelek betakarnak. Gyöngyeivel behint a hajnal. Melegével meggyógyít a nap. Éhséget, szomjúságot felejts. A dértüskés tél ne jusson eszedbe. Fürödj tisztaságban. Ha nem felejtheted, tanulj nádsípon szárnyas csalogatót. Hívd ide őt is. Napkeltekor kinyitjuk neki a hajnal kapuját. Éléje megyünk, elhozzuk: Virágnyílásra, patak-fakadásra, pillangó- szárnyú szerelemre . . .

(Magamnak: irtózol tévedni, de koplaltál harmincegy napot. Farkasfogú éhség, szi- gonyos szomjúság edzett. E hosszú télben vérverítéket csurgattál a titok kő-réseibe. Tudnod kell szétrepeszteni. Igen, vagy nem.)

5.

Csabai szeméből késpenge-résnyi, borotvaélű villanás.

Jó barátom volt. Legszívesebben eléje állnék s mondanám: fogd, vigyed. Áldásom rátok. Ti ketten boldoguljatok. Mi ketten béküljünk. Akác Erzsit én nem küldtem. Tulajdonképpen maga választott, így alternatíva nincs. Egyenesedj fel. Lásd, én sem guggolok támadásra. Érte fölösleges, miatta nem érdemes nekem. Ha elpusztítanálak, akkor is csak ellene élnék. Ha te győzöl, nem élhetsz vele. Az igazság középütt van. Fogadd el hát a kezem, és hagy magamra. Óvakodjunk a végletek sutaságától. Mentsük meg méltóságunkat. Maradjon közöttünk jószándék.

(Nevet. Kurta, gyilkos nevetése van Csabainak. A szerelem kegyetlenné teszi az embert. Barátsággal eléje állni biztos vereség. Nem kell szólnia, értem. Két ember volt a földön, akivel légrezgések kötöttek össze: Akác és ő.)

16