Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 1. szám - ÖTVEN ÉVE TÖRTÉNT - Tarján István: Akik nem kímélték magukat a proletárdiktatúráért
sebb Iványi természetesen mit sem tudott. Felháborodva fogadta a nyomozókat. Valamennyi épületet közösen végigjártak. Sehol semmi. Mindenütt voltunk? — kérdezték az idős mestertől. — Csak a víztoronyban nem, de rozzant szívemmel én már oda nem megyek — válaszolta dühösen és kezükbe nyomta a kulcsot. — Tessék induljanak — sürgette őket. Szerencsére már a nyomozók is unták a mászkálást és hazakocsiztak. Törődtek az ismeretek szóbeli terjesztésével is, noha az eseménydús napok, a tavaszi, nyári időjárás nem kedvezett e törekvésnek. Különösen a pedagógusok, vagy ahogyan akkoriban hívták őket; nevelőmunkások képzésére fordítottak sok gondot. Az előadók között ott találjuk a fiatal Fogarasi Béla nevét is. E teljességre korántsem törekvő összeállításban is mennyi kulturális kezdeményezésről, korszakos jelentőségű elhatározásról, tettről számolhatunk be. Ez a 133 nap Kecskemét művelődésügyének történetében kivételes jelentőségű. Tizenkilenc hét; mennyi küszködés, gond, baj. Elpusztított ország, üres raktárak, kiéhezett nép, s szinte körös-körül ellenség. Megróhatná-e valaki elődeinket, ha „csupán” a haza védelmével, a köz- biztonság helyreállításával, a termelés átszervezésével és megindításával, a nyomor csökkentésével, a fontos politikai, gazdasági, társadalmi változások gyors és határozott végrehajtásával törődnek. Miért áldoztak kezdettől, a legelső percektől kezdve tetemes energiát, pénzt, időt a tudományok, a művészetek értékeinek elterjesztésére? A papírhiánnyal bajlódó Magyar Alföld terjedelmes hasábokon foglalkozott a nép művelésének elvi és gyakorlati problémáival, rendszeresen beszámolt a kulturális élet eseményeiről és általában helyesen foglalt állást a fontosabb kérdésekben. Nem tűrték, hogy bárki, bármilyen tetszetős, „nyomós” indokkal háttérbe szorítsa a halaszthatatlan kulturális teendőket. „Most a proletárdiktatúra idején értelmetlenül hangzik annak kijelentése, hogy ilyen hatalmas kulturális ügy pénzhiány miatt nem valósulhat meg” — írta a Magyar Alföld június 19-én, amikor az Építésügyi Direktórium vonakodott a munka szépségét hirdető Universum Színházhoz szükséges anyagiakat kiutalni. A rendkívüli gazdasági nehézségek ellenére a proletárdiktatúra kecskeméti vezetői többször hangoztatták, hogy a művelődésügy fejlesztéséhez szükséges összegeken nem lehet és nem szabad takarékoskodni. Intézkedéseikben is ez a szemlélet érvényesült. A kulturális posztokra a politikai megbízhatóság mellett az ügyszeretet, a szakértelem alapján állítottak embereket. Részlet a Direktórium április 10-én tartott beszámolójából: „Felügyelő igazgatónak Bartha József elvtársat neveztük ki, nemcsak azért, mert ő vezette a tanítók szociális szervezését, hanem rátermettségéért.” Rövid összefoglalónk végén megállapíthatjuk, hogy Kecskeméten 1919. tavaszától, augusztus elejéig évtizedes, évszázados mulasztásokat akartak pótolni. Általában jól jelölték meg a célokat, helyesen választották meg az eszközöket, módokat, Az elsietett, a realitásokat, a lakosság igényeit, műveltségi szintjét elhanyagoló szemléletből fakadó túlzások eltörpülnek az eredmények mellett. A mai szóhasználattal népművelésnek nevezett tevékenység méretei, átgondoltsága, következetessége, az irányítók felkészültsége csodálatunkat bírja. Kecskeméten valóban a Magyarországi Szocialista Szövetségek Tanácsa alkotmányának alapelvei, nevezetesen a 10. paragrafus alapján munkálkodtak: ........A Tanácsköztársaság megnyitja a dolgozók előtt a műveltség tényleges megszerzésének lehetőségét.” TARJÁN ISTVÁN Akik nem kímélték magukat a proletárdiktatúráért „Azt mondja elvtárs, elhiszi, amit leírtam? Mivel olyan apró eseményeket is papírra vetettem, amelyekre fél évszázad múltán csak az emlékezhet, aki maga is részt vett bennük? Igen, tudom, akad-, tak, akik felnagyították az ötven évvel ezelőtti szerepüket, egy-kettő talán ma is él közülük; olyanok akik később áttanulmányozták a történteket, s aztán úgy kezdték mesélni, mintha ők lettek volna azok hősei. Pedig a puskaport csak messziről szagolták. Néhány ilyen háryjánost magam is ismertem. Néha, amikor egy-két régi bajtársammal összeülünk egy pohár bor mellett emlékezni, csak mosoly- gunk az ilyeneken. Meg káromkodunk. Nekem sohasem volt kenyerem a hazugság.” És Katona Antal a kiskunhalasi Szilády Áron utca 42. szám alatti lakásában beszélni kezd: 30
