Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 1. szám - ÖTVEN ÉVE TÖRTÉNT - Tarján István: Akik nem kímélték magukat a proletárdiktatúráért

„Én persze, akárcsak a többiek, nem az ezredben kezdtem katonai pályafutásomat. Alig múltam tizennyolc éves, amikor, 1916. május 29-én, szülőfalumból, Kossuthfalváról, bevonultattak Szabadkára, a 6-os honvédekhez. Tízéves koromtól árvagyerek voltam, mások keze-lába, nem esett hát nehezemre a kemény katonai kiképzés. A kéthónapos altiszti iskolát is elvégeztették velem. Utána irány Marosvásárhely, ott ismét kiképzés, aztán kilenc napi meneteléssel decemberben a Gyimesi- szorosba érkeztünk. Védeni a hazát a románok ellen. Gyimestől az Ojtozi-szorosig csaknem két éven át harcoltam. Bronzot és kisezüstöt kaptam, húszéves koromra már szakaszvezető lettem. Az Ojtozi- szorosnál ért bennünket a hír, hogy vége a háborúnak, Pesten forradalom van, az ottani katonák őszirózsát tűztek a sapkarózsájuk helyébe, s elkergették a királyt. Népkormány van hatalmon. November 9-én érkeztem a szülőfalumba.

Otthon összezavarodott bennem minden. Nincs király, összeomlott a monarchia —, s szerbek vonultak be hozzánk, a délvidékre. Nem értettem ennek okát akkor, s az volt a szándékom, hogy csendben meghúzom magam, amíg nem rendeződik a helyzet. De be akartak sorozni szerb katonának. Engem, a magyart? Miért, kik ellen?

December elején Kiskunfélegyházán jelentkeztem a hatodik honvédezred második zászlóaljánál. Az ezred parancsnokság és az első zászlóalj Kecskeméten, a harmadik Kiskunhalason és Kiskőrösön teljesített szolgálatot.

Hetekig semmi különös nem történt. Éltük a katonák kaszárnyaéletét, ami többségünknek, fiatal fővel is öreg frontrókáknak, üdülést jelentett a harcterek viszontagságaihoz képest.

Ezerkilencszáztizenkilenc február 18-án déltájban aztán lótás-futás kezdődött a laktanyában. Riadóztatták bennünket.

— Meg akarják támadni a kaszárnyát! Tüzelőállásba helyezkedni a kapuban, ablakokban! — ordította az ügyeletes tiszt.

A fegyverek mögül láttuk, hogy vagy másfélezres tömeg tömött és fegyelmezett sorokban közeledik felénk. Messziről kórusban követelték: „Adjatok fegyvert! Leszámolunk a város népnyúzó vezetőivel! Ezek sem különbek az előbbieknél! Mi majd rendet csinálunk! A munkástanács vegye át a hatalmat!”

Elszorult a szívem. Mi lesz, ha lőni kell rájuk? Ugyanolyan egyszerű emberek, mint én, meg a többiek, akik most farkasszemet nézünk velük. Szerencsére, tűzharcra nem került sor. Küldöttség ment eléjük, az ablakokból láttuk, élénk vitába keveredtek a mieink és a tömeg vezetői. Egyik tisztünk idegesen mutogatott felénk az ablakokra. Nyilván arról beszélt: Lövünk, ha tapodtat is előrébb jönnek. Ha nehezen is, a tömeg visszafordult. Fellélegeztünk.

Kiderült aztán, hogy jó néhány katonánk kiszökött közülünk, s a tömeghez csatlakozott. Fegyvert is vittek magukkal. Délután már géppuskával lőtték a városházát. A hírfoszlányokból lassan magyarázatát kaptuk a megmozdulásnak. Azért tüntettek a félegyháziak, mert nagy volt a drágaság, a spekuláció, s a város urai semmit sem tettek ellene. Délelőtt az éhező tömeg a piaci kofáktól elvette a busás áron kínált élelmi cikkeket, s a közeli üzletekből is elvitte a gazdag kereskedők áruját. Aki ellenszegült, alaposan helybenhagyták ... A városháza ostroma után arról is érkezett hír, hogy a város vezetését az egy hónappal előbb megalakult munkástanács vette át. Másnap már hatalmas plakátokon sajnálattal emlékeztek meg a város új vezetői „a keddi szomorú eseményekről”. Az is olvasható volt a kiáltványukban, hogy rendre és nyugalomra van szükség a városban, különben a munkástanács nem tud érvényt szerezni a rendeletéinek.

Úgy látszik, nem bíztak bennünk, hogy a rendet fenn tudjuk tartani. Február 19-én a munkástanács vezetőjének, Sajber Károly szociáldemokrata asztalosnak a kérésére Neuberger Frigyes vezetésével Szegedről fegyveres különítmény érkezett Félegyházára.

Bennem teljes volt a káosz. A munkástanács a tömeg követelésének köszönhette, hogy hatalomra került —, s most mégis fél tőle? Közben a tisztjeink harsányan magyarázgatták, hogy az egyszerű embereket a kommunisták lázították tüntetésre.

Március 18-án Szentesre vezényelték zászlóaljunkat, mert — miként a parancsban állt — a kommunisták ott is mozgolódtak. Kínos helyzet. A szívem már hozzájuk húzott. S most ellenük menjek? Szerencsémre csak házkutatást kellett tartanunk elrejtett fegyverekért. A háború vérizvatarából a katonák legtöbbje ugyanis fegyverrel a kezében tért haza. Sehol nem szegültek ellen felszólításunknak, ám nem sok puskát szedtünk össze három nap alatt. A harmadik nap, igen, a harmadik napon . . .

Tehát március 21-én sorakoznunk kellett, s egyik tisztünk felolvasta a parancsot: Lemondott a kormány, Kun Béla vezetésével kikiáltották a Tanácsköztársaságot!

Másnap ismét Félegyházán voltunk, 23-án pedig lejött hozzánk Pestről egy kommunista. Igen szépen szónokolt. Megmagyarázta, hogy hazánkban a munkásoké a hatalom, de ezer veszély fenyegeti. Kívülről, belülről, a kizsákmányolok részéről. Meg kell hát védenünk. Legyünk a munkáshatalom katonái! Valaki elrikkantotta magát: „Éljen a kommun! Vivát Kun Béla!”

31