Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám - SZEMLE - Benkő Ákos - Végel László: Egy makró emlékiratai
rOé(jcL Jláiídé Egy makró emlékiratai Végei László nevét ma és nálunk még nagyon kevesen ismerik,legfeljebb a jugoszláviai magyar folyóiratok rendszeres olvasói, vagy azok, akik az elmúlt évi ünnepi könyvhéten megvásárolták és elolvasták a kritikusnak, esszéistának és prózaírónak egyaránt rangos szerző első regényét, az Egy makró emlékiratait. Az Egy makró emlékiratai a mai jugoszláv ifjúságnak egy viszonylag szűk rétegéről szól. A történetet — amely valójában a mondanivaló szempontjából szervesen összefüggő epizódok sorozata — a hős, egy Búb nevű tanárjelölt-makró meséli el egyes szám első személyben. De hát kik azok a makrók? — Azokat a fiatalokat nevezik így, akik hátat fordítanak a konszolidált társadalomnak, gyűlölik és megvetik a képmutató, konformista és egoista felnőttek világát, akik úgy érzik, hogy becsapták őket, „rettenetes igazságtalanság” történt velük. Lázadásuknak azonban nincs határozott célja, tulajdonképpen maguk sem tudják, hogy mit akarnak. Búb például utálja az anyagiakat hajszoló finom úriembereket, de — mint naplójából kiderül — írígyli is őket: „Főleg a finom emberektől undorodok. Mert azok, ahogyan Csicsi mondaná, reggel fehér inget húznak, sötét tónusú nyakkendőt kötnek, és délre beléd szúrnak egy kést. Minden reggel fehér inget húznak, sötét tónusú nyakkendőt kötnek, és minden reggel beléd szúrnak egy kést. Utálatos, hogy ezt előbb-utóbb meg kell tanulnia az embernek. Persze, legjobb lenne, ha olyan lehetnél, mint ők. Egészen olyan. Mondhatom, én már pontosan tudom, hogy viselkednek. Még utánozni is tudnám őket.” (60—61. I.; a második kiemelés tőlem: B. Á.) A sokat habozó, de keveset cselekvő hős tehát a rossz helyett nem az értelmes és tartalmas életre vágyik. Ösztönös lázongása nihilista lázadás, hiszen — mint láttuk —- szívesen magáénak mondaná.mindazt, amit a finom embere knél megvetésre méltónak és undorítónak talált. Ars longa, vita brevis c. szakdolgozatát nem képes megírn', ugyanakkor azonban minden különösebb teketória nélkül „munkát” vállal a gazdag és züllött mérnöknél, nyakra-főre készíti neki a pornográf felvételeket. Igaz, akadnak értékes jellemvonásai is: ragaszkodó, barátait nem hagyja cserben s a maga zavaros, itt- ott eléggé cinikus és leegyszerűsítő módján végső soron az élet értelmét, a boldogságot keresi. Ezek a tulajdonságok azonban nem vezethetik félre és semmiképpen nem késztethetik a hőssel való azonosulásra a figyelmes olvasót, hiszen az őszinte érzések szinte teljesen hiányoznak a regény immorális hőséből, ebből a fiatalon kiégett és csak nagyon felszínesen lázadó emberből. De éppen ilyen üres és tartalmatlan a többi makró élete is, amelyben a kirakatok előtti bámészkodás, egy-egy mozielőadás, házibuli, „autókölcsönzés”, no meg a nőügyek jelentik az eseményeket. Egyik Búbhoz intézett levelében kitűnő jellemzést ad róluk a makró életforma és az értelmes élet között ingadozó Merkurosz, aki dokumentumokat gyűjtött és könyvet készült írni a makrókról: „Sok évig figyeltelek benneteket, tudhatod magad is. Figyeltem, hogy milyen játszi könnyedséggel mondtok le mindenről, s hogy minden terv nélkül éltek. Csak megvetni tudtalak benneteket . . . Azokról írok, akik közömbösek voltak önmaguk iránt, akik nem szerették magukat, bár fiatalok voltak. Irtóztak a nagy szavaktól, de elmenekültek a nagy gondolatoktól is. Akik féltek megállni, mert gondolkodniuk kellett. Féltek szólni, mert a szóért felelniük kellett. Igyekeztek kicsik lenni, kicsik, egészen kicsik, egészen jelentéktelenek, és mégis minduntalan tévedtek...” (100—101. I.) Hogy milyen sors vár rájuk, arra nem ad, nem is adhat egyértelmű választ a regény, azt viszont eléggé világosan érzékelteti, hogy jövőjük, további útjuk milyen sokféleképpen alakulhat. A lopott autóval karambolozó Hem barátjával együtt életét veszti. Búb képtelennek bizonyul a változásra: „Egy ideig biztosan jól érzem majd magam. A többire pedig nincs időm gondolni, gondoltam magamban — olvashatjuk a regény utolsó lapjain —, majd arról kezdtem mesélni Csicsinek, hogy először is jól kipihenjük magunkat, aztán pénz után nézünk. Mert kell a pénz, ha jól akarunk szórakozni.” (183. I.) Végül akad olyan makró is — az elbeszélő lakótársa —, aki „áruló” lesz, azaz a becsületes munka, a tartalmas élet mellett dönt. Végei László regénye — mint látjuk — európai, sőt világméretű társadalmi és etikai problémát feszeget. Az előadásmód, a naplóforma szerencsés és indokolt, mivel így még hitelesebbé, még közvetlenebbé válik Búb kötetlen és a szó mindkét értelmében gátlástalan vallomása, a makrókról szóló kórképe. A mű nyelve a legellentétesebb véleményeket váltotta ki.Weöres Sándor elragadtatással nyilatkozott róla: „A döglött mondatokból látomáshatalmú jelenetek bomlanak... Akrobatikus teljesítmény, mint láb nélkül táncolni, nyelv nélkül ordítam, hogy cseng belé a fülem.” Utasi Csaba viszont nem nyelvi bravúrt, hanem „a jugoszláviai magyar nyelv romlásának szürkülésének egyik irodalmi példáját” látja csupán benne. Annyi bizonyos, hogy a regény nyelve egyszerű, egyhangú, 93
