Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám - SZEMLE - Kovács Győző - Fábry Zoltán: Stószi délelőttök
olvasók idősebb nemzedéke, amely még az önálló publikációból ismerte az egyes Ady-verseket, emlékezni fog arra, hogy minden kötet meglepetést hozott. Ismerték az egyes verseket, de összefüggésükben, az Ady teremtette sorrendben, kompozícióban, egymást támogatva és erősítve, egyoldalúságokat és kilengéseket a fővonalba igazítva, erősebben hatottak, mint külön-külön. „Valahogyan így vagyunk Fábry Zoltán köteteivel, s köztük a Stószi délelőttökkel is. A pozsonyi Irodalmi Szemléből, a Nagyvilágból, a Kortársból és még néhány magyarországi folyóiratból jól ismerjük mindazokat az írásokat, amelyek most a kötet szerves részei (az egyetlen kivétel A vádlott megszólal). Mégis: ahogy itt kapjuk a tematikai csoportosítást — Csokonaitól Adyn át, Kodályig és Balogh Edgárig, mindezt az író sajátos prizmájának törésszögein át látjuk korunk és századunk nagy problémáit. Csak most értjük meg igazán mit is jelent a kötet — közel kétharmadát kitevő — első nagy fejezete, a Mag hó alatt. A Stószi előszó, az Antisematizmuson, és a Függelékben szereplő A vádlott megszólal című íráson kívül a kötetben szereplő minden név, problematika, írói gond — mind besorolható a Mag hó alatt című fejezetbe. Mag hó alatt: „hadköteles századunk” írói törekvéseit gyűjti össze; a humanizmus hangját sűríti, az írói hitvallás manifesztumait. „Őrzők a strázsán” — mondja Adyval együtt Fábry Zoltán. „Harminc év előtt megjelent könyvemben — Fegyver s vitéz ellen — az első világháború tanulságait vonultattam fel a második világháború elrettentésére. Harminc év múlva — az atomháború küszöbén — sem mondhatok mást. Semmit sem változott. Állok felváltatlanul ugyanazon a vártán egyazon ellenség — a katona, a szoldateszka, a háború — ellen . ..” „Fegyver s vitéz ellen éneklek . . . Add tovább"— írta harminc év előtt. — „Nem adták tovább!” — írta egy éve. Mag hó alatt: Csokonai, Ady, Bartók, József Attila, Gaál Gábor, Győry Dezső, Balogh Edgár nevében: „Vigyázzatok! Magányos strázsa szólt újra. Váltsátok meg, váltsátok fel végre! Adjátok tovább ...” — íme: ezért a legszubjektívabb, s egyben az író által objektivált Fábry-kötet, a Stószi délelőttök. Simándy Pál, közel négy évtizede (1930-ban a Nyugatban) a „szlovenszkói magyar irodalom” jövőjéről szólván két lehetőséget említ föl. Az egyik: „ . . . megteremtődik egy sajátos szlovenszkói magyar irodalom külön fórummal, írógárdával, kiadói szervezettséggel és jellegzetes szellemmel”. Ez — lényegében elmondható — így van. Ámde ott a másik lehetőség, amely tegnap és ma érvényes, Fábry Zoltán is így tartja: ........a szlovenszkói szellemi élet értékei bekapcsolódnak az egyetemes magyar irodalom áramaiba és azt fogják gazdagítani a maguk sajátos szellemével és színeivel . . .” Vagyis: a csehszlovákiai, szlovenszkói magyar irodalom, Fábry Zoltán életműve része-e a magyar irodalomnak? Így van-e? . . . Nagy problémákat jeleznek Fábry Zoltán írásai, melyek a Stószi délelőttökben most együttesen látnak napvilágot: a magyarság és az európaiság kapcsolatát, a határokon túl szakadt magyarság provinciálisnak tűnő kérdéseit, a Dunavölgyi népek kapcsolatát. Olyan esztétikai problémákat vet fel. mint például az Antisematizmus. A költő helyét, a költészet funkcióját vizsgálva Fábry Zoltán — a legbonyolultabb kölcsönhatásban, abban a közegben, amelyben az író él, mozog, létrehozza az alkotásokat és amelyben a mű funkcionál (vissza is mutatva a Mag hó alatt problematikájára). „A költészet realitás. A költő mint névadó: a valóság hitelesítője” — vallja egyhelyütt. „A lényeg: az emberiség. Az írás lényege és értelmei mértéke és értéke: a vox humana” — mondja egy másik helyen. A Fábry Zoltán-i életmű és mondanivalója lényegéhez érkeztünk. A vox humana és a valóságirodalom mondanivalójához. Mindezek fel is hívják a figyelmet sürgetnek is: fel kell dolgozni a Fábry Zoltán-értelmezte valóságirodalom problematikáját kimutatva annak sajátos értelmezését. így e sajátos prizmán nézve — jobban érthető Ady — Csokonai emberségét és magába olvasztó — átsütő lobogó hatásai a Bartók-i tiszta forrás lényege („Mivel én vagyok a forrás, a művem azonos velem”), a József Attila-i emberi-költői szépségideál — mindaz, ami képes szembeszállni, erkölcsileg vétózni a barbársággal, a háború démoni erőivel, a zsarnoksággal, az atomháborúval, a hamis vádakkal. A Stószi délelőttök: Fábry Zoltán legszemélyesebb vallomásait tartalmazza — a személyi kapcsolatok feltárásában, a tematika sokféleségében. Mind mögött, a példaképek előtt, kortársak között ott a fedezet: az író, Fábry Zoltán. „A szellemi antifasizmusnak nem voltam épp utolsó magyar katonája. Aki ismeri írói működésemet, az tudja, hogy az utolsó szabad években (itt: az 1938—39 terjedő évekre gondol az író) minden soromat és gondolatomat a hitlerizmus elleni szellemi harc determinálta, annyira, hogy kritikusaim mániákus monotóniáról beszéltek” — írja A vádlott megszólalban, amelyet nem éppen könnyű vitában idézett fel (s amelyet érdemes lesz egyszer egy másik, 1968-as cikkével együtt behatóan, s filológiailag elemezni), még 1946-ban, és amely csak most, 1968-ban jelent meg első ízben nyomtatásban (a Stószi délelőttök függelékében, illetve két részletben az Irodalmi Szemlében ez év szeptemberében és októberében). Olyan írás ez, amelyet az író — saját szavai szerint — „lélekből leiedzett legkedvesebb gyermekének” tart. Méltán. Az írónak megvan erre és ehhez a joga. Hogy miért? Az író mondja: „A vox humana: az emberiség magatartása, megtartása. Korunk — a világháborúk százada, tehát az embertelenség gigantikája — végeredményben embert provokáló, embert kiváltó, embertudatositó, embererősítő pedagógia . ..” Ezért: „A vox humana ma politikai érv: kinullázhatat- lan tényező”. Ezért: a vox humana igaza — Fábry Zoltán igaza. Ma is . . . KOVÁCS GYŐZŐ 92
