Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 3. szám - SZEMLE - Benkő Ákos - Gáll István: Rohanók

amiből kinőtt a vers. A fölizzó szenvedély mintha minden mást fölperzselt volna. Szegényedést jelentene ez? Semmiképpen, inkább bizonyos irányba való kiteljesedést, egy új szín föllobbanását, amely után természetesen ismét megnyugvásfélének, talán épp elernyedésnek is kell következnie. S ezt érezhetjük is a kötet verseinek befejező ciklusában. („Verseink emléke”)

Anélkül, hogy megjelent új szín, izzás eltűnne, ezekben a versekben ismét felbukkan, majd eluralkodik a meditáció. Vagy valamiféle összegezés is kívánna ez lenni? Mindenesetre az „Őrjöngő ősz” helyett a „Gyönyörű ősz” képzete áll előtérben, de tele mégis fájdalommal „Riadt sikoltás”-sal „a ködben”. Fölöttünk „baljós lila csillagzatok”, mégis

„Kéklő ezüstben ring felém a távol — s bár túlfelől csodát kínál a part, tudom, csak ide vágyom vissza majd vándormadár telkemmel, a halálból!”

(Gyönyörű ősz)

Nevezhető-e ez megnyugvásnak? Nem, de hiszen Jékely Zoltán egész költészete is inkább az összezárt fogú küzdés, mint a megnyugvás költészete. Talán ezért is található benne kezdettől a halálba- hullás kísértése, árnyéka a leginkább viruló örömöt sugárzó versek mellett is! Éppen ennek a két mély érzések sokszínű, lágyan hullámzó, vagy fergetegesen lávázó ötvözete adja költészetének egyéni ízét és hitelét.

*

Sajnos, csak röviden, érintőleg térhetünk most már ki Jékely „Fejedelmi vendég avagy Zrínyi Fogarasban” című három felvonásos színművére. Pedig már mint különös színfolt is nagyobb figyelmet érdemelne. Vígjáték? Bohózat? Vagy talán egy mindent föloldó szellemes fintor a történelemnek, amelyben nagy gondolatok gyakran így válnak bohózattá? Azt hiszem mindez együtt van ebben a szellemes, könnyed jambusokban gördülő szatirikus darabban. Az Apaffy Mihály fejedelmi udvarában megjelenő Ál-Zrínyi története valóban kitűnő példa arra, hogy — mint a könyv fülszövegében is olvashatjuk — „A világlírán nevelődött, nyelvi frisseséggel, vizuális erővel rendelkező költő ... az örömökben és a vidámságban is tud tobzódni.” (Magvető, 1968)

SERES JÓZSEF

cián chiaán Rohanók

A kitűnő Csapda után nagy érdeklődéssel vettük kézbe Gáli István különböző műfajú és hangvételű írásokat tartalmazó új kötetét. Várakozásunknak azonban csak a novellák egy része, elsősorban a Magos-család három nemzedékének sorsát bemutató ciklus felelt meg maradéktalanul. E család tagjai egyébként már régi ismerőseink: a Kétpárevezős szerele mben és a C s a p d ában is találkoztunk velük. A három nemzedék sorsa merőben különböző — bár a nagyapa és az unoka között akad rokonvonás — ám mindhárom általános tanulságokat kínál.

Az öreg Magos fegyverrel a kezében védte a Tanácsköztársaságot. A Horthy-rendszerben a bosszú, a nagy leszámolás vágya éltette és adott neki erőt a börtön, a munkanélküliség majd a megalázó munkák elviseléséhez. A felszabadulás után azonban már az első napokban bebizonyítja, hogy képtelen az új viszonyokhoz alkalmazkodni. Számára a fejlődésnek csupán egy útja létezik, a fegyveres erőszak útja: „A rohadt politikában csak eltéved a proli. Leszámolunk az urakkal — ezt megérti. így köll beszélni. Egyszerűen. A puskalövés a legjobb szónoklat. Ezt elhiheti nekem.” Az öreg Magos tragikuma abban van, hogy bár érzelmileg alig van nála odaadóbb híve a demokráciának, káros önbíráskodásával nagyon hamar bebizonyítja, hogy nem tud élni a szabadsággal. így nem csupán a vezetők között nem lehet helye, hanem félreállított és megtűrt személy lesz abban a társadalmi rendszerben, amelyért — a maga módján — egész életében küzdött.

A középső generációt képviselő apa sorsa is eléggé szerencsétlenül alakult. Hiába lett belőle viszonylag rövid idő alatt magas rangú katonatiszt, hiába szerzett nagyobb tudást, mint apja, az ő élete is menthetetlenül megfeneklik, hiszen lényegében őt is félreállítják. Az apa inkább szánalmas, mint tragikus figurás ennek döntő oka szellemi tunyasága. Mindig hagyta, hogy mások gondolkodjanak helyette,

89