Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám - SZEMLE - Simon Zoárd - Falu Tamás: Téli kikötő
így aztán semmit sem ért meg, semmiben sem bízik. Hogyan is tudná megérteni és követm ez az ember a fejlődés új útját, amikor azt sem veszi észre, hogy félreállították. A harmadik nemzedék sorsa már a iegmaibb problémákhoz vezet el. Az unoka, Dzsudi, a fiatal mérnök az új társadalmi rendszer neveltje, politikai tevékenységtől — nyílván nem függetlenül a keserű családi tapasztalatoktól — idegenkedik. Alapállása a kételkedés. Apja szólamai teljesen hatástalanok rá. Találó, bár némi kiegészítésre szoruló jellemzést ad róla apja a Mellékutca c. elbeszélésben, amely tulajdonképpen az apa és a fiú nagy drámai erejű, de itt-ott kissé valószínűtlen párbeszéde: „Van benned, a nemzedékedben valami nőies. Nagy haj, szentimentális cin'zmus, ködevés és önzés, számító önzés. Talán jót akartok. Tiszta életet, egyszerű igazságokat. De ha nem megy minden símán, felheccelitek magatokat, és mindenki előtt szétvetitek a lábatokat — közben mártírnak hiszitek magatokat.” Ehhez azonban még hozzátehetjük kiegészítésképpen, hogy a legbecsületesebb mai fiatalok — így Dzsudi is — cinizmusukkal valójában őszinte vívódásukat, kételyeiket, szenvedéseiket próbálják leleplezni. Érdemes még megemlíteni a kötet címadó elbeszélését — bár ez nem kapcsolódik szorosan a Magoscsaládhoz —, amelynek legfőbb értéke a személyi kultusz éveinek érzékletes bemutatása. Az eddig említett írások lekötik és — fontos, korszerű társadalmi-erkölcsi-közéleti mondanivalójukkal — gondolkodásra, töprengésre, a sokoldalúan ábrázolt hősökkel való együttélésre késztetik az olvasót. Sajnos, a szerző „műfaji kalandozásait” — véleményünk szerint — nem koronázta siker, hasztalan próbálja ennek ellenkezőjét bizonygatni a „fül”. A Zöldségeskert — a vörös és a fekete hangyák háborúskodásának ürügyén — a közelmúlt és a jelen visszás társadalmi jelenségeiről szól. Ám az allegorikus ábrázolás itt alapvetően elhibázott, mesterkélt. A szerző teljesen figyelmen kívül hagyja a választott műfaj — az állatmese — legfontosabb belső törvényeit, s így a tartalom és a forma összhangját hiába keressük a műben: az általános érvényűnek szánt mondanivaló „kilóg” a keretből. Az Özönvíz c. rádiókomédia groteszk hangvételű variáció a közismert bibliai történet témájára. Áttételesen itt is szó esik sok fontos társadalmi kérdésről, találkozunk a komédiában néhány valóban mulatságos szituációval, szándékos anakronizmussal, egészében azonban mégis elhibázottnak tartjuk az Ö z ö n v i zet s ennek két döntő oka van: az egyik a két főszereplő — az Úr és Éli — zavaros, illogikus szerepe, a másik a mű eléggé vérszegény humora. Ez utóbbi elsősorban azért sajnálatos, mert egy komédiában a cselekménnyel szerves kapcsolatban levő szellemességnek, humornak sokkal jelentősebb szerepet kellene kapnia. Eredeti formájában nem hallottuk a művet, de így, könyv alakban alig-alig tudja lekötni az olvasó érdeklődését. Gáli Istvánt különösen a Csapda óta azok között az írók között tartjuk számon, akik kiemelkedően szép és értékes eredményeket értek el az új típusú, sematizmustól mentes munkásábrázolás terén. Éppen ezért kell őszintén megmondanunk, hogy új kötetében — a Magos-családról szóló, s inkább családregénybe kívánkozó ciklus és még egy-két írás kivételével — alatta marad eddigi színvonalának. BENKŐ ÁKOS (falu Várná» TéH kikötő Egy majdnem elfelejtett költő régi és újabb verseinek gyűjteményét tartalmazza a „Téli kikötő”. A válogatás alapjául szolgáló majd hat évtizednyi termés ma már szinte teljesen ismeretlen. Falu Tamás a Felszabadulás után alig publikált, az utóbbi években találkozhattunk néha nevével. A kötet lapozgatása közben mégis az ismerősség érzése éled fel az olvasóban, valami déja vu élmény, mintha találkoztunk volna már ezekkel a versekkel valamikor. Ismerős a bánatos hangulat, a halk szomorúság, lemondó hang, a rezignált gesztusok, az érzelmes, nosztalgikus zene, az impresszionista képek stilizált kaleidoszkópja: a századelő világa ez, modernizált almanach-líra. Rövid, csinos versek, könnyed, sima előadás, tartózkodó, visszafogott érzelmek, steril bánat, csöndes szomorúság monotóniája — ezt érezzük jellemzőnek. A költőből hiányzik a nagy szenvedély, a lírai én hipertrófiája, a konfesszió lázas vágya, az érzelmek gejzírként feltörő forrósága. Szükségtelen itt filológiai apparátust felvonultatni, hogy bizonyítsuk, markáns, erőteljes költői személyiség hiányában a versek nem hatnak revelációszerűen, nem világítanak bele villámragyogással az élet, a lélek titkaiba. A költő nem is törekszik meghódítani az ismeretlent, megelégedik az érzelmi, hangulati közkincsek újrafogalmazásával. Költeményeit többnyire ötletekre építi; az egyikben a lépcsőház azt sugallja az öregedő költőnek, hogy lefelé visz az út akkor is, ha fölfelé halad. Egy másikban a csipke térítőt 90
