Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 3. szám - SZEMLE - Seres József - Jékely Zoltán: Őrjöngő ősz

„A Bükkösön most rozsét gyűjtenek, görnyedeznek az enyedi szegények.

Sovány kutyájuknak füttyentenek s nekivágnak a szélnek.”

(Enyedenőszvan.)

Akad ugyan néhány erősebb indulaté költeménye, de a forradalmi izzást a legerősebben, mint pl. az 1936-ban írt ,,Apotheozis”-ban sem éri el, amelyet pedig spontán indulat váltott ki belőle.

Annál meglepőbb legújabb, „Őrjöngő ősz” című kötetének hangváltozása. Persze, nem arról van szó most sem, hogy Jékely témában, hangban merőben újat kezdene, vagy hogy hátat fordított volna előbbi önmagának. Sőt a kötet első ciklusának (Útinapló) egyes verseit olvasva szinte úgy tűnik, mintha egy kicsit meg is rekedt volna búsongó, nosztalgikus panaszainál, halálsejtelmeinél, s legfeljebb formailag finomult volna még tovább:

„Ki fogja meg árva, szikár kezem, az élet szép útjára ki vezet engem?

Maholnap elveszek a sok halott közt, mint bárány a havasi rengetegben.”

(„Hic jacet . . .”)

Mégis, már ez a ciklus is jelzi a változást: az egyre fokozódó szenvedély kicsapását. A tengert egyszerre „óriási nőstényének érzi, s kívánja: „Hömpölygő testét adja nekem) s haljak bele,”. Vágyódás, szexuális izzás lobbannak föl már ezekben aversekben is, hogy azután az „Őrjöngő ősz”című ciklusban mindent átfűtve töltsenek ki. Nem a mindent betöltő testi vágy kirobbanásáról van azonban mégsem szó. (Vagy legalábbis nem csak erről.)

„Ne vádold a Napot, már rég ledőlt s az égen nem hagyott egy árva szikrát —

Láva-fütött vulkáni sziklák Lehelik ezt a levegőt.”

Tehát nem a hódító ifjú örömök, hanem az elmúlástól rettegő vágyak tüze tombol örvénylő mélységek fölött.

„Az ég mezőjén kontúr-lovasok üldözik a menekülő Napot, — holnapig már ki tudna várni?

Asszony sikolt, vagy valami vad?

Kéj gyilkosság piros csírái duzzadnak a fülledt bozót alatt.”

Különösen az utolsó két sor kiélezetten izzó szavai tanúskodnak a költői lélek mély megrendüléséről, mert hiszen ezek mögött végül is az elmúlás, a halál érzetének immár közvetlenebbül való érzékelése munkál: „De szomorú, hogy ötvenedik évem / ilyen kedvemben ért utói” sóhajtja „Az ötödik X után” című elégikus, mégis sors ellen lázadó versében.

Ez a kettős érzés: elégikus belenyugvás és végletes tiltakozás emeli magas izzásúvá a kötet verseit. A régebbi meditáló, filozofáló hajlam is beleolvad ebbe a végletes, már-már valóban „őrjöngő” izzásba. Legmeggyőzőbb példa talán erre a „Középkori fametszet, IV—V.” félelmetesen örvénylő példázata a bosszú és a kielégítetlen vágy kegyetlen kéjéről, amit a máglyára hurcolt szép lány (boszorkány) látványa ébreszt:

„S felcsap a láng, a fertelmes, szörnyű préda — leső moraj a férfinép közt: — Most azonnal, ég már az ing . . . bomlik hasitéka!

S lökdösik egymást fajtalan haszonnal, ágyéka már övék, övék a hónalj, övék, övék a drága céda!”

Ugyanezek az érzések zsúfolódnak sok más versébe (Nagypénteki varázs, Vívódás, Kiűzetés a paradicsomból, Megperzselt angyalok) gazdag változatossággal. Kétségtelen, hogy ez a perzselő szenvedély még sodróbb erejűekké növeli Jékely költészetét, de ugyanakkor megállapítható az is, hogy ezekben a versekben már kevésbé érezhető a nála eddig mindig megtalálható konkrét társadalmi talaj, háttér,

88