Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 3. szám - JEGYZETEK - Gyergyai Albert: A hajnali részegség

Nézd csak tudom, hogy nincsen mibe hinnem s azt is tudom, hogy el kell mennem innen de pattanó szívem feszítve húrnak dalolni kezdtem akkor az azúrnak annak kiről nem tudja senki hol van annak kit nem lelek se most se holtan Bizony ma már hogy izmaim lazulnak úgy érzem én barátom hogy a porban hol lelkek és göröngyök közt botoltam mégiscsak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam.

Lehet-e mélyebb varázslatot egyszerűbb szavakba foglalni? Lehet-e egy látomást közvetlenebbül tolmácsolni? S ami a legszebb: a nagy költemény egész felépítése is spontán: amire kész a vallomás, magától kerekedik költeménnyé — éppolyan meztelen egyszerűséggel, mint a sorok, a képek és a rímek, ezek a könnyed, súlytalan, észrevétlen sorvégződések, amelyek úgy illeszkednek a mondatok, a gondolatok, a sormetszetek végére, mint egy-egy könnyű pillangó útközben egy virágkehelyre. Finnyásabb műitészek általában elítélik Kosztolányi rimpárjait, talán Verlaine hatására, aki a maga Ars Poeticájában olcsó bazári Ars Poeticájában olcsó bazári ékszerként emlegeti a rímet, bár ez, tudjuk, sose feszélyezte, hogy haláláig ne élt volna vele — meg aztán költőnk nagy kortársának, Babitsnak a példájára, aki puritán rímeivel is elhatárolta magát Kosztolányitól, Kosztolányinak viszont ez volt egyik jó fegyvere, egyik legtökéletesebb s legállandóbb költői kifejezésmódja. Itt, ebben a költeményben sosem él vele feltűnően, ellenkezőleg, még ha játszik, akkor is alárendeli az egésznek, s csak ott sziporkáztatja jobban, ahol a kép, a helyzet, a hangulat is így kívánja.

S most nézzük közelebből a csodát, miután végigjártuk egészében: nézzük meg részleteiben s vizsgáljuk meg, próbáljuk kitalálni, hogy illeszkednek a részek ebbe a kerek egészbe. Mindjárt a költemény kezdete újabb bizonyíték arra, milyen remekül „intonál” ez a költő, milyen sokatígérő módon indítja meg a melódiát: egyrészt felkelti kíváncsiságunkat, másrészt azonnal feloldja, ha csak részben, ha csak Ígérőn is, az így támadt kezdeti feszültséget: sokan épp ezt szeretik Kosztolányi verseiben — ezt az első telt akkordot, amely magában is oly szép, de ugyanakkor még többet, valami még szebbet ígér. Az éjjeli álmatlanságot, a munka utáni kimerültséget, a kávét, a cigarettát, a sok „mérges altatót” magától, mintegy alvajáró biztonsággal követi a ház csendes alvói közt egyedül éber költő víziója. Nem tud aludni — kinéz az ablakon. A Tábor utca, s a Logodi utca sarkán épült kis házából (ma már csak üres romtelek — de amíg élt, Ilonájának hála, egyike volt a legkedvesebb magyar költői otthonoknak, amelyet keserves keserves keresetéből, szinte téglánként teremtett meg) — kinéz a nyári meleg éjben tárt ablakú szomszédos otthonokba, látja a hajnali alvókat, e jámbor kis roboto- sokat, akik csak addig alhatnak, míg rájuk nem robban az ébresztőóra, s rádöbben szűk, szinte ketrecbezárt rabságukra. Ilyenkor, éj és nappal között, senki sincs körülötte ébren:

A ház is alszik, holtan és bután, mint majd száz év után, ha összeomlik, gyom virít alóla

s nem sejti senki róla,

hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

gy is történt, alig tíz év múlva, Buda végső ostroma alatt. Kosztolányi, igazi mágus, ezt a romlást is megérezte: a telek — mert háznak már nyoma sincsen — ott búsul balra Mikó utcától, a Várdomb alján, pár lépésre nem egy magyar alkotó, Babits Mihály, Illyés Gyula, Márai Sándor, Elek Artúr ideiglenes otthonától. Ezen a megszentelt helyen, mint fenn, a büszke Várdombon, királyok jártak, álruhásak, legtovább ő, Kosztolányi, s e romok és vadfüvek helyén születtek legszebb alkotásai, Édes Anna éppúgy, mint a Hajnali Részegség).

És akkor felnéz a fényes égre: éppolyan kék és csillagos így kora ősszel, mint valaha, szabadkai gyermekkorában, amikor gondoljunk egyre A szegény kisgyermek panaszaira — még minden álma valóság volt és minden valóság álomkép, kis élete egyetlen csoda, gyermekszíve egyetlen szorongás, várás — és lám, úgy mint réges-régen, egy égi kastélyt vélt látni ott fenn, bálteremmel, tündéri nőkkel, arany hintókkal, fényes vendégekkel, s a küszöbön a házigazdával, az ég óriásával!

A költemény kezdettől fogva, egyre hullámzik, egyre tágul: a fáradtság, az álmatlanság előbb józan szemléletté, éber, már-már mérlegelő megfigyeléssé válik, majd afféle csendes mámorrá, a gyermekkor és a csillagos ég egyszeri felfedezésévé, majd pedig, átmenet nélkül, az egész múlt megidézésévé, többé már nem részegség, hanem a számadás, a felocsúdás, a feleszmélés hangulatában (az egész kötet címe is: Számadás — 1935). Miért szép ez a költemény? Azért, mert, mint egy tiszta hattyú, úgy siklik az emberi lélek legmélyebb, s legcsendesebb hullámain, a szemlélet árnyain, a képzelet játékain, a lelki78