Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 3. szám - JEGYZETEK - Gyergyai Albert: A hajnali részegség

A hajnali részegség

Az ötvenhárom évet élt Kosztolányi utolsó nagy versei közü Ivaló — mint Esti Kornél éneke, Marcus Aurelius, Halotti beszéd életre halálra, Litánia — pontosan ötven éves korából: meg is mondja a vers végén, s talán épp ez az évforduló adta a költemény indítékát.

Még azokat is meggyőzi, akik nem hittek a nagy költőben — akik csak a játékos, a felületeken lep- kéző és cikkázó virtuózt látták benne, s rímek akrobatáját, a lágy és lenge hangulatok kedves és felszínes idézgetőjét. Ő maga is élénk részt vett e legenda kialakulásában, s nem mindig jóakaró kortársak is buzgón támogatták e szándékában.

És most, pár évvel halála előtt, nemcsak azt mutatja, mire képes, milyen bűvös átváltozásokra, milyen vakító találatokra, hanem hogy mi minden lakozik még benne, mennyi kiaknázatlan forrás mekkora téma- és formabőség, mennyi gondolati mélység, mennyi érzelmi eredetiség!

Mintha cáfolna és bizonyítana: egyfelől megmutatja mélyebb énjét, a káprázatos rím-tűzijáték, az érzelmes hangulatkeltés, az édesen zengő könnyűség és könnyedség felszíne alatt, s nem is e felszín ellenére, mint inkább teljes latbavetésével.

Másfelől pedig bebizonyítja, hogy nemcsak a röpke és fülbemászó dalfüzérek joggal népszerű mes tere, hanem a tömör ódáé, a viharos elégiáé, a hullámzó, hegyes-völgyes, eget csapkodó rapszódiáé — Berzsenyi és Csokonai megújítója egy személyben, anélkül, hogy megtagadná magát, anélkül, hogy lemondana bármelyik költői eszközéről.

Ha a Hajnali részegséget először egy lélegzetre olvassuk végig, azonnal megkap bennünket a hang, a tónus, a mondatfűzés közvetlen egyszerűsége. Egyszerűbb — holott tele rímmel — mint egy régebbi kötetének, a Meztelenül-nek prózai merengései és megfigyelései. Mintha egy színész, akit mindig ragyogó jelmezekben láttunk, most utcai ruhában, festetlenül, póztalanul jelenne meg előttünk, s mint b'zalmas baráthoz, úgy szólna hozzánk közelről — s ezzel fogja meg az olvasót, ezzel fogta meg kezdettől fogva, nem pedig rimjátékaival, sem hatásos dallamkezdéseivel. A képeit s jelképeit szikrázva pazarló Ady, a magas pátoszé, mosolytalan Babits, s a tóthárpádi búsongó és sóhajos líra mellett Kosztolányi tetszhetett mindig a legkevésbé fennköltnek. Milyen természetes módon kezdi:

Elmondanám ezt néked, Ha nem unnád,

Múlt éjszaka — háromkor — abbahagytam a munkát —

Mintha egy barátjával beszélgetne, cigaretta és bor mellett, s nemcsak néki, — magának is próbál számot adni miről? Egy közönséges hajnalról, egy közönséges látványról, arról, hogy nem tudott elaludni, hogy kinézett az ablakon hogy látta a környező házak nyárvégi nyitott otthonait, az ágyakat, az abroszokat, aztán a szeptemberi ég csillagait

Ok akik látták Hannibál hadát s most néznek engem aki ideestem és állok egy ablakba Budapesten

Látvány? Csoda? Káprázat? Látomás? Csak néz szájtátva, ahogy maga mondja —, s felfedezi, a napok és az esztendők robotjában, úgy ahogy mindnyájan láthatnánk egyszer, álmatlan hajnalon, a fényes eget és lám, máris magától, minden képpé és jelentéssé válik, minden a gyermekkor naív hitét és mesevilágát idézi, s miközben így bámulja virradatig az égbolt vakító játékait, milyen magától értetődően eszmél egész elmúlt életére:

Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél ezen a földön mily kopott regéket miféle ringyók rabságába estél mily kézirat volt fontosabb tenéked hogy annyi nyár múlt annyi sok deres tél s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

S miután így végignéz az égen, a földön, az alvókon és önmagán, így fejezi be, mintegy röstelkedve káprázatán, ellágyulásán, egész hajnali részegségén, mentségül, magyarázatul, mind barátjának, mint önmagának, talán kissé keserű szájjal, könnyes szemmel és torz mosollyal, mert hisz maga sem igen érti, hogy és mint történhetett az egész, egyébként józan szemlélete és öntudata ellenére, hiszen a huszadik században élünk, s végre is elmúlt ötven éves:

77