Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám - JEGYZETEK - Orosz László: Hiperlojális-e a Bánk bán?
Hiperlojális-e a Bánk bán ? A Kritika 1969. évi májusi számában Magyar irodalom — világirodalom címmel egy Lukács Györggyel fo'ytatott interjú szövege jelent meg. Nagyon sok elgondolkodtató megállapítás található ebben a magyar irodalom és irodalomtörténet provincializmusáról. Lukács György nézetei, megállapításai bizonyára vitát fognak kiváltani. Én nem érzem magamat sem hivatottnak, sem felkészültnek arra, hogy ebbe a vitába avatkozzam. Csak egy részletkérdés, a Bánk bán értékelése tekintetében fejteném ki röviden a véleményemet. Legyen szabad azok számára, akik nem olvasták az interjút, idéznem a Bánk bánról szóló néhány mondatot: „Tudom, hogy nagy divat Magyarországon Katona Bánk b á n ját majdnem Shakespeare- rel egy nívóra állítani. Csakhogy nem szabad elfelejteni, hogy a tragédiának a befejezése egy olyan királyhűség alapon való behódolás, amit nemcsak Shakespeare-nél nem találhatunk, aki rendkívül kritikusan és cinikusan tárgyalta a Yorkok és Lancasterek harcát, de még a korabeli világirodalomban is csak egy párhuzama van e drámának, a Grillparzer-féle „Ein treuer Diener seines Herrn”, amely szintén a Bánk mondáról szól. Szerintem az utolsó felvonás a maga hiperlojalitásával vetekedik a Grillparzer-féle felfogással.” Bár nagyon is olcsó érvelésnek tűnik, a „hiperlojalitás”-sal szemben hadd említsek először néhány véleményt. Elsőnek a cenzorét, aki a Bánk bán előadását nem engedélyezte, „mivel Bánk bán nagysága meghomályosítja a királyi házét.” Azután azét a rendőrtisztviselőét, aki túlságosan engedékenynek tartotta ezt a cenzort, mert csak a színpadról tiltotta le a drámát, kinyomtatását azonban megengedte. Végül a valóban lojális Széchenyiét, aki az 1830-as évek végén amikor Pesten már játszották a darabot, az egyik előadás megtekintése után ezt írta a naplójába: „Érthetetlen, hogy a kormányzat engedélyezi ilyen esztelenség előadását. — Rossz, veszedelmes tendencia." Persze — mint jeleztem is — ezek a vélemények nem cáfolják Lukács Györgyét, csak azt érzékeltetik, hogy a Bánk bán spontán hatása éppen nem volt lojális. Felhozhatnám forradalmasító, Habsburg-ellenes hatásának bizonyítékául színpadi pályafutásának számos mozzanatát. Megfigyelhető azonban, hogy a mű spontán hatása — főként Petur és Tiborc monológjai révén — tényleg radikálisabb, mint tüzetesebb elemzéssel feltáruló eszmeisége. Az utolsó felvonás pedig különösen problematikus. Idézzük csak fel, mi is történik ebben! A hazatért és a felkelésen győzedelmeskedő király a meggyilkolt királyné koporsója mellett szilárd hatalommal és nem vitatott joggal ítélkezhet. A királyné gyilkosa, Bánk is leteszi előtte előbb a hatalom jelvényét, aztán a kardját is: „Királyom! én veled nem harcolok! Szent vagy te énelőttem, — istenem s hazám után a legszentebb. Megölhetsz.” Mindez tényleg túlságosan is lojálisnak tűnik. Nem szabad azonban elfeledkeznünk valamiről! Endre királysága és Gertrudis jogtalan zsarnoki, az ország törvényeit lábbal tipró, a szegény népet féktelenül kizsákmányoló uralma közé semmiképpen sem lehet egyenlőségjelet tenni. Nagyon jellemző hogy a királynét legszélsőségesebb indulattal támadó Petur egyben a király legodaadóbb híve. A vesztőhelyen is átkozza a királynét, és élteti a királyt! Endre mint férj ragaszkodna ugyan felesége ártatlanságának tudatához (nem térek ki rá ezúttal, jogosan-e akár Melinda elcsábítását illetően is), de mint király képtelen elismerni az ország dolgában Bánk igazát. „ ... el kellett neki esni, hogy hazánk ne essen el polgári háborúban"— így védi tettét Bánk; „Előbb, mintsem magyar hazánk — előbb esett el méltán a királyné"— így ítél a király, Bánknak még a szavait is ismételve. Endre a nemzet hűségét csak a királyné zsarnoki uralmának megtagadása árán biztosíthatja, ez cseng ki a feleségét hibáztató utolsó mondatból is. („Magyarok! igen jól esmérem, — szeretnek, enyimek! — Hogy ily nemes szívekkel egybe férkezni nem tudtál, Gertrudisom!”) Shakespeare, akire Lukács György hivatkozik, a feudális anarchiának véget vető, az angol polgárság fejlődését biztosító, tehát a haladást támogató Tudor dinasztia elfogadása alapján tárgyalhatta „kritikusan és cinikusan” a Yorkok és Lancasterek harcát. Katona viszont a nemzeti királyság koncepcióját felvetve szegült szembe a Habsburgok reakciós önkényuralmával. Kétségtelen, hogy amit Shakespeare elfogadott, történelmi valóság volt, amit Katona próbált megragadni, illúzió. Ez bizony lényeges különbség, s nem kicsinyíteni próbáljuk, amikor magyarázatot keresünk rá. Magyarázatot tálalhatunk egyrészt a kor perspektivátlanságában. A Bánk bán Napóleon bukása, a reakciós koalíció győzelme idején született, olyan korbán, amikor a francia forradalommal megindult világtörténelmi folyamat megre- kedtnek tűnt. Ha ezt figyelembe vesszük, Katona érdemének látjuk, hogy nem rekedt meg a nemesség sérelmi politikájában, hanem Bánkban az egész nemzet távlataiban gondolkodó államférfit teremtett, Tiborccal pedig az alul levők irodalmunkban addig nem hallott panaszait szólaltatta meg. Magyarázat másrészt a téma nyújtotta lehetőség korlátozott volta is. Nyilván emiatt tűnhet a Bánk bán Grillparzer művéhez hasonlónak. A Bánk bán lojalitása egy Katona korában már időszerűtlen illúzióval, a nemzeti királysággal szemben nyilvánul meg. Fő funkciója mégsem illúzió keltése (ehhez túlságosan színtelen, vértelen Endre alakja), hanem a Habsburgok elleni támadás. Magam sem hiszem, hogy ez az eszmei képlet világirodalmi rangot 74
