Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám - JEGYZETEK - Hatvani Dániel: Tizenkétezer soros magány
Az írás elején azt mondtam, nem vagyok szakember. Bárki a fejemhez vághatná, akkor miért beszélek bele a mások dolgába. Eszembe jut G. B. Shaw, aki egy festő megjegyzésére a következőt válaszolta: ,.lgaz, hogy még nem festettem képet. Viszont tojást sem tojtam, mégis tudom, milyen jó a rántotta.” így vagyok én is a filmművészettel. GÁL FARKAS Tizenkétezer soros magány Milyen sors várhat az eleve-halálra-született emberiségre? A pusztító tűzözön után a Tejút miféle elvarázsolt páfrányerdejébe zuhan a megkövesedett Föld-golyó, miként az űr titkos meteor-űrhajó- küldötte zuhant fákat földre terítő robbanással, nagy lángcafatokkal a szibériai Tunguz-tajgába, századunk tizes éveiben? Valóban csak a kő-libalábú, ember-felsőtestű, hüllő-csecsű szörny marad utánunk, a bonyolult és buta lény? És mire való az egyetlen épségben maradt gramofon posztó-korongján forgó fekete lemezre vésett gyermekdalok fénytiszta, kristálytiszta, csillagokat mosdató hangpatakja? Mert lehet-e más útja a magányos, nosztalgia-pikkelyekkel borított testű ember-utáni szörnynek, mint az, hogy a végső emberi hang irányába induljon, s céljához érvén, rátaposson a törékeny készülékre otromba csülkeivel? S lehet-e más feladata avegetáció irtózatos csendjének, mint az, hogy moha- dzsungeljébe rántsa a bávatag monstrumot, s átadja romlandó testét a közönyös szívű halálnak? Szándékosan fogalmaztam szónokivá Juhász Ferenc roppant -indulaté kérdéseit, amelyek kikerülhetetlenül türemkednek át Gyermekdalok című verse hártya-felületén. Mert a tizenkétezer soros vers-Himalájának korántsem az a gondolati Mount Everest-je, ahonnan a lehetséges egyetemes pusztulás utáni páfrány-kőomladék -sivatag reménytelensége látható be, hanem sokkal inkább az, amelynek ködbevesző sziklacsúcsa, mint az érckirály által széllel, hózivatarral kifaragott obeliszk, arra figyelmeztet: az ember, aki elmagányosodik, kikerülhetetlenül és végzetes érvénnyel válik pusztító és pusztulásba rohanó szörnyeteggé. Mert értelmet ad ugyan a természet, de az értelemnek alkotó irányt csak az önön folyamatait örökösen megújító, a mind több szabadság légáramlatában megfrissülő társadalmiság adhat. Ha a társadalom, akár kényelemből, akár gyávaságból, akár korlátoltságból eredően erre nem képes, ha szétfülled az emberek közötti levegő-járás, mivel a nyílásokat benövi a hitványság penésze, s megavasodik a szó, trágár és olcsó ricsajjá fajul a zengő zene, odalökött néhány fillérért kurvul el a szellem, akkor az ember, előbb csak önvédelemből, később tunyaságból és közönyösségből is, a magány békalencsés posvány-vizébe merül le, szemeire zöld hályog ül, s nem veszi észre, hogy ellene a diktatúra nevében máris felsorakozott a szurony, a kancsuka, a géppisztoly. Mert ekkor már nem beszélhetünk társadalomról sem, ekkor már csak tömegek vannak, kiszolgáltatottak és magányosak, mint David Riesman baljóslatokkal terhes, önmagukért is felelősségre szólító okos könyvében, s a tömegben ott vannak a kívülről vezéreltek, a céltalanság üvegburájától övezve. Csak a magányos tömeg magányos embere képes arra, hogy glédába sorakoztassa az atombombákat, s célpontul mérjen be olyan városokat, amelynek terein egyébként, akár mint szobrokban és múzeumi gyűjteményekben gyönyörködő turista is, szívesen kószálna. A természettől kapott értelem önmagában csak arra jó, hogy segítségével megalkossuk ama förtelmes eszközöket, amelyekkel biztonságosan elpusztíthatunk másokat, s elpusztíthatjuk önmagunkat. A társadalom célszerű törvényeivel nem szabályozott anyagi világban félelmetes erő, maga a kegyetlen, jégcsap-szakállú és tűz-leheletű isten lakozik, aki csak arra vár, hogy az általa kölcsönzött tudással magunkra szabadítsuk. A magány pusztulást sugall, s ezért szörnyeteggé tesz. Bonyolulttá és butává. Eltapostatja a pihe-madarak és a gyermekdalok fészkét, s minden olyan kezdeményt, ahol az önmagát építeni-akaró társadalmiság gyémánt-csőre kopogtatja a konvenciók tojáshéját. A magány beszűkülés és továbblépni-nem-akarás. A magány megalázkodás az isten előtt — bármilyen fogalom szerepel is az isten neve helyén. A vallásnak csak magányos és fanatikus, mert fanatizálható — a kettő végül is egyre megy — tömegei, az emberszábasú eszméknek építkező és szabad társadalmai vannak. Végülis az emberiség csakugyan eleve halálra született? Úgy vélem, ezt Juhász Ferenc sem hiszi. Aki olyan áhítattal, szeretettel, s persze nagy-nagy hozzáértéssel is vonultatja fel a földi lét milliárdszí nű és -arcú teremtményeit, nem hihet az eleve-elrendeltetésben. Már ez a biológiai sokadalom is tiltakozás a Jelenések Könyve ellen, amelynek lapjain úgy világítanak a halálfejek, mint a Vidámpark barlangvasútjában. Igaz, a Jelenések Könyvével szembeszegül Linné, Darwin, Brehm. Én, korántsem a teljesség, csak a biztonság kedvéért, odaállítanám Marx Károlyt is. Mert amíg magány van a világon, addig fenyegetni kész a végzetes tűzözön lehetősége. HATVANI DÁNIEL 73
