Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 3. szám - JEGYZETEK - Gál Farkas: A film és közönsége

Bakó Endre tanulmánya az Alföld májusi számában jelent meg. Egy felmérést elemez írásban, s érthető, ha a számokat, százalékokat elfogadom: a tények tények. Cikke bevezetőjeként afféle kis elmefuttatást ír arról, hogy milyen művészet is a film. Én már a második mondatával nem értek egyet. És nemcsak én, Lenin sem. A nagy gondolkodó immár jelszóvá magasodott mondása azt hiszem eléggé közismert „Az összes művészetek közül számunkra legfontosabb a film . . .” Mint állít ezzel szemben Bakó Endre? Ezt írja: „Minden művészet elképzelhetetlen közönség nélkül, a filmművészet különösen. Nem azért, mintha a művészetek közötti hierarchiában a filmművészetnek kivételes helyet jelölnénk ki . . .” stb. Pedig igenis különleges helyet kell kijelölni a „művészetek közötti hierarchiában” (mellesleg ilyen soha nem is volt, ma sincs és nem is lesz, mert nem lehet) a filmművészetnek, hiszen a legnagyobb tömegkapcsolata van, s ezt éppen Bakó bizonyítja később azzal, hogy leírja: Magyarországon 1968-ban körülbelül 90 millió volt a mozinézők száma.

Olyan aprósággal már nem is vitatkozik az ember, hogy szerinte nincs szomorúbb, mint az üres mozi látványa. Szerintem sokkal szomorúbb dolgok, jelenségek, körülmények is vannak. Nem sorolom itt fel, hogy mikre gondolok. Az viszont már régen tévedés, hogy ,,a műélvezés bonyolult pszichológiájához szorosan hozzátartozik a kollektivitás élménye . . .” Egyáltalán nem tartozik hozzá, nemhogy szorosan. Én például nagyon tudok műélvezni teljesen egyedül, mondjuk egy képkiállításon, verset olvasva, szobrot nézve, s nem lesz kisebb a gyönyörűségem csupán azért, mert körülöttem nincs vagy kétszáz ember (sőt, sokszor még a moziban is zavarja az embert a tömeg, a heterogén kollektíva a maga megjegyzéseivel, a legdrámaibb jelenetnél bedobott mefisztói kacajjal.)

A tanulmány szerzője maga sem hiszi, hogy a filmművészetnek nincs különös helye a művészetek között (hagyjuk ezt a kategóriakifejezést, mert az ember hajlamos arra, hogy rögtön a nyereségrészesedésre gondoljon . . .) olyan idézeteket válogatott ugyanis, amelyek az ő állítása ellenkezőjét bizonyítják, de ő maga sem tart ki állítása mellett, mert ilyeneket ír: „A filmművészet születése pillanatától a néptömegek legkedveltebb művészete . . .”, majd Szabó Dezsőt idézi: a mozival „egy olyan tényező vonult be a tömegek leikébe, mely majd messzebbről vizsgálva egyenlő jelentőségű lesz a könyvnyomtatás feltalálásával. Keletkezett egyszerre egy művészet, amely mindenkié, akinek szeme van ... Ma ez a művészet a legegyetemesebb édesanyja az emberiségnek minden művészetek közt.” Bakó Endre ebben nem látja meg a lényeget, hanem a témához nem tartozó összehasonlításba kezd a könyvnyomtatás és a film „horderejéről”, eléggé fals módon. Még azt is hozzáteszi, hogy a „könyv- nyomtatás nem tudott ugrásszerű eredményhejet biztosítani az irodalom elterjedésében . . .” Pedig tudott. Azt mondja tovább ebben a kitérőben, hogy „közismert például Kármán Józseftől kezdve az a sok-sok energia és törekvés (sic!), melyet nálunk az irodalom, a könyvek, a folyóiratok népszerűsítéséért tettek. Egy verseskötet három-négyezres példányszáma Magyarországon még ma is ritkaság” — jelenti ki kategorikusan Bakó Endre. Valóban az? Kapásból levesznek a mellettem levő polcról néhányat. íme: Váci Mihály: Kelet felől 10 400 példány, Garai Gábor: Nyárvég 7000 plédány, Simon István: Gyümölcsoltó 6300 példány, Jevtusenko: Rakéták és szekerek 16 800 példány, de hogy ne csak „ritkaságokat" említsünk: Gyóni Géza: Csak egy éjszakára 10 500 példány. Nem folytatom, hiszen nem ez a „vezérmotívum” a tanulmányban, de az ember nem mehet el mellette szó nélkül.

A következőkben már én is szóba kerülök. No nem névszerint, csak úgy, mint művészetileg, esztétikailag teljesen iskolázatlan néző. Bakó azt írja ugyanis, hogy az ilyen néző a naivitás teljes biztonságával ítélkezik a filmekről, s legtöbbször eszébe sem jut, hogy a film is művészeti alkotás. Bevallom hogy nekem sem jut eszembe minden filmnél, hogy ez művészet, sőt így nézem a szobrokat, képeket, így olvasom a regényeket, verseket is. Miről van itt szó? Semmi másról, mint a „műélvezés bonyolult pszichológiájáról.”

Ha az ember beül a moziba (maradjunk ennél a művészetnél, a filmnél), akkor nem az jár az eszében, hogy kérem, itt filmművészetről van szó, hanem nézi amit lát, s vagy tetszik neki, vagy nem. Esetleg később, hazafelé menet elkezd gondolkodni és a naivitás teljes biztonságával megállapítja: tetszett neki, vagy nem tetszett. Tehát egy szubjektív véleményt fogalmaz meg. Ne marasztaljuk el azért az embereket, a tömeget, mert nem művészileg néznek mozit, ne fetisizáljuk a művészetet mert ezzel éppen a művészetnek ártunk elszigeteljük az egyszerű emberektől, s valami nagyon nagy műveltséget, esztétikai iskolázottságot követelünk attól, akit beengedünk a moziba, attól, aki nem úgy ítélkezik egy filmről, ahogyan a szakemberek elvárnak. Nem mindenki szakember, nem is lesz soha az. Viszont az a tény, hogy ha igazán jól filmet, ha úgy tetszik, művészi filmet, filmművészetet kap a közönség, akkor — ha esztétikailag teljesen iskolázatlan is — egészséges véleményt mond, megérti az alkotást. Bakó állítása szerint a Húsz órát idegenkedve fogadta a közönség. Szerencsére ez nem felel meg a valóságnak, sőt, éppen ez a film bizonyítja legjobban, amit fentebb mondtam: az igazi művészetet érti a publikum, érzi, szereti, tetszik neki, stb.

Végül: ne marasztaljuk el a közönséget azért, mert évente egy-egy ember átlagban kilencszer volt filmszínházban (kilencven millió néző egy év alatt). Ezt csak akkor tehetnénk, ha kiderülne,hogy máshol egész évben nem volt, nem olvasott, nem nézett tévét, nem hallgatott muzsikát, nem sétált, nem járt fürdőbe, nem utazott, nem dolgozott stb. Ezt is vegyük már figyelembe a vissza-visszatérő, egyre szaporodó felméréseknél. Nem azt mondom, hogy ne „mérjünk fel”, de maradjunk azért reálisak.

72