Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám - JEGYZETEK - Gál Farkas: A film és közönsége
séről szóló cikke, amelynek minden lényeges megállapítása tények egész sorával könnyen igazolható (A kritika halála — halál a kritikára?. Népszabadság, 1969. II. 8.). Szabolcsi cikkében nem említ neveket, csupán folyóiratokat nevez meg. Meglepő, de ugyanakkor sok mindenről árulkodó Tasnádi Attila türelmetlen hangú reagálása Szabolcsi írására a Kortárs áprilisi számában (Reflexiók egy furcsa sírbeszédhez). Ez a problémia, amelyhez később Faragó Vilmos is hozzászólt, egyrészt érdekes adalék a kritika-vitához, másrészt arra is válasz, hogy miért jelenik meg olyan kevés konkrét, nyílt, szókimondó bírálat. Tasnádi Attila ugyanis — reflexiói vitathatatlanul erről tanúskodnak — személyes támadásnak vette a jogos és megalapozott bírálatot. Cikkét — mint a Kortárs kritikai rovatvezetője — önvédelemből írta, ám nagyon hamar kiderül, hogy mentegetőzései, érvei a legkevésbé sem meggyőzőek, olyannyira, hogy azok — akaratlanul bár — inkább Szabolcsi állításait erősítik. Hiszen az ő írásából is az tűnik ki, hogy a Kortárs legutóbbi 14 számában megjelent közel 200 kritikai írás döntő többsége nem kritika volt, hanem megalapozott dicsérés, Tasnádi szavaival „nem megalapozatlan hozsánna”. Az igazi bírálatok száma nem több háromtucatnyinál, ami bizony nagyon kevés. „S végül: voltak könyvek — írja Tasnádi —, melyekről egyáltalán nem emlékeztünk meg: szűrésünk, válogatásunk már eleve kritikát jelentett.” Ez önmagában helyes elv, de alkalmazása a Kortárs gyakorlatában már erősen vitatható, mert a hallgatással elmarasztalt művek — Dobszóló, Május örökké, Kis csodák, A ló is ember, Jelentés öt egérről, A kívülálló...) — bátran átengedhetők a legszigorúbb „szűrővizsgálaton” is. Tasnádi cikkében ellentmondás is található. „A folyóiratok bírálói — írja — mindenkor az adott kritikusi mezőnyből verbúválód- nak s már most ha ezt a mezőnyt bizonyos elvi és gazdasági meggondolások már eleve ballasztokkal terhelik, akkor bizony hiába a szerkesztő és a lap jóakarata, polemikusabb kedve: megfelelő gárda nélkül igen kevéssé lehetséges koncepciójának realizálása.” Ez bizony nem valami hízelgő vélemény a folyóirat kritikai rovatának munkatársairól. A következő lapon viszont már arról olvashatunk, hogy a Kortárs kritikai rovatában ugyanez a kritikusi gárda tart „valamiféle — nevekben is megnyilvánuló — nívót." Ameddig a Kortárs kritikai rovatának gondozója — aki maga is gyakorló kritkus — is ilyen türelmetlenül reagál a bírálatra, addig aligha várható a konkrét, nyíltan szókimondó bírálatok elszaporodása. Szabolcsi Miklós még megnevezte a megbírált folyóiratokat, nemrég azonban egy olyan bírálatot olvashattunk — egy eszmeileg alapvetően elhibázott írásról —, amelyben a megbírált szerző nevét a névbetűiből, az elmarasztalt esszé lelőhelyét pedig a „legexkluzívabb irodalmi havi lapunk” kifejezésből kell az olvasónak kitalálnia. (Rényi Péter: Megjelent egy hibás í r á s ..., Népszabadság, 1969. V. 11.) Miért ez az óvatoskodás, miféle áltapintat késztette az egyébként jogosan elmarasztaló bírálat szerzőjét arra, hogy írását egy könnyedén megfejthető rejtvénnyel kapcsolja egybe? Miért nem lehetett nyíltan — rébusz nélkül — az olvasó tudomására hozni, hogy Gulyás Mihálynak Tétova gondolatok a hazáról c. írásáról van szó, amely a Kortárs májusi számában jelent meg? A múltban is voltak, ma is vannak és bizonyára a jövőben is lesznek túlérzékeny írók és művészek, akik a bírálatnak mégoly enyhe formáját is személyes sértésnek veszik, noha a kritikusok nem személyeket, hanem adott teljesítményeket bírálnak. Pedig az elemzett mű hiányosságainak az irodalom ügyétől idegen szempontok alapján történő elhallgatása, akárcsak a meggyőződés nélküli dicsérés, valójában nem más, mint az olvasók félrevezetése és az alkotók becsapása. A gyakorlatban követendő út csak a nyílt és bátor elvi bírálatok útja lehet, mert az irodalomkritika csak akkor tölthető be méltón hivatását, ha nem mossa egybe az értékeket, ha vállalja az őszinte véleménymondás „kockázatát”. Félre kellene már végre tenni a gyakorlatban is a türelmetlenséget, a túlzott érzékenységet — irodalmunk ügye érdekében és nem utolsósorban a magyar kritika érdekében, amely „rendeltetése szerint ízlésformáló, eredményeket jelölő, az irodalmi fejlődés menetébe beleszóló szerepre hívatott.” BENKŐ ÁKOS A film és közönsége A Debrecenben megjelenő Alföld című irodalmi folyóiratban még a múlt év végén úgynevezett „ízlésszociológiai felméréssorozatot” kezdtek közölni, amelynek befejező tanulmánya Bakó Endre A film és közönsége című írása. Nem a szakember poziciójából mondok itt „hegyi beszédet” cikkével kapcsolatban, hanem mint egyszerű mozinéző, mint gondolkodó, látó és szimatoló ember fejtem ki a véleményemet. Talán véletlen, hogy ez a vélemény sokban ellentétes az Alföldön megjelent tanulmány szerzőjének véleményével, talán véletlen, hogy éppen ez a cjkk váltotta ki belőlem a gondolatot: elmondani a saját „meglátásaimat”, az azonban már egyáltalán nem „a véletlen és az önkény tarka játéka” (Marx), hogy az alapvető megállapításokkal vitatkozom. 71
