Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 3. szám - JEGYZETEK - Benkő Ákos: Jegyzetek a kritikáról

létén —, amelynek szinte semmiféle kapcsolata nincs egymással. A tudományos egyesületek tiszteletreméltó erőfeszítéseket tesznek tagságuk összefogására, továbbképzésére, szakmai igényességük „karbantartására”. De mit tud például egymástól a szőlészeti tudományos munkatárs és a Felsőfokú Gépipari Technikum automatizálási szakembere? Ismeri-e egymás nézeteit mondjuk egy agrármérnök és az esti egyetemen tanító tanár? Mikor és hol találkozzon a szociológiával foglalkozó író az emberábrázoló drámai színésszel? S hogyan keressen kapcsolatot a város közönségével a néhány hónapra idelátogató művész, aki nem csak csendre és nyugalomra vágyik kint a művésztelepen? Hány országosan is elismert alkotóember él a megyében — más-más községben és városban —, akik tán még sohasem találkoztak személyesen.

Arra gondolok, hogy eleven és pezsgő szellemi élet nem alakulhat ki ilyen elszigetelt állapotban. A természetes helyhezkötöttség falait át lehetne törni sokféleképpen. Főleg úgy, hogy több alkalmat teremtünk a közvetlen kapcsolatok létrehozására. Hányféle rendezvény van évente, s milyen kevés ezek közt az olyan, ahol a különböző szakmák és munkaterületek legjobbjai, művészek és más alkotók találkozhatnának egy kis eszmecserére.) Nélkülözhetetlen természetesen a publikáció is. Nem csak az íróknak, költőknek, a festőknek, grafikusoknak, pedagógus rajztanároknak is. Milyen nehezen tud összeállni nálunk egy megyei tárlat! S még mindég nincs állandó kiállítóhelye a képzőművészeknek a megyeszékhelyen sem.

Folytassam tovább? Azt hiszem felesleges, hiszen értjük egymást. S a panaszkodás mitsem ér. Itt ungyanúgy tenni kell valamit, mint ahogy tettek már sokat más területen a megye, s a városok vezetői. Bács-Kiskun arról nevezetes, hogy megvan a jellegzetes arculata gazdasági síkon, melyet jól ismernek az országban. Én azt hiszem, hogy a „szellemi karakter” sem hiányzik, legfeljebb ez még nem rajzolódott ki olyan határozottan és élesen, s inkább az útkeresés jellemzi.

Talán a szegedi vita is segít valamit abban, hogy ráébredjünk saját lehetőségeinkre és fogyatékosságainkra, s még többet tegyünk az előrejutás érdekében.

F. TÓTH PÁL

Jegyzetek a kritikáról

Az elmúlt években nagyon sokat olvashattunk a kritikáról, főleg elvi, elméleti jellegű tanulmányokat, melyeknek szerzői szinte kivétel nélkül kerülték a konkrét példákat. Csak elvétve akadtak olyan írások, amelyek meggyőző őszinteséggel tárták az olvasó elé irodalomkritikánk korántsem mai keletű betegségének legkényesebb okait, a gyakorlati kritika féltve őrzött és a beavatatlanok számára ismeretlen műhelytitkait. így Szabó Ede — Őszintén a kritikáról (Új írás, 1964. 4.) — nem csupán kritikánk gyengélkedésének okaira mutatott rá, hanem a gyógymódot is eléggé pontosan körvonalazta, amikor az „összefonódottság” és a „langyosság” felszámolását, vagyis a nyílt, bátor elvi bírálatokat sürgette. Az elmúlt évben a NÉPSZABÁDSÁG hasábjain zajlott le érdekes, értékes és magvas kritika-vita, ám a viták eredményét, gyakorlati folytatását hiába vártuk.

Általában kevés kritika jelenik meg folyóiratainkban. Néhány alkalommal is az előfordult, hogy vezető folyóirataink egy-egy számából teljesen kimaradt a kritikai rovat, és arra is akadt már példa, hogy egy értékes magyar mű korábban talált méltatóra külföldön, mint hazánkban. A hetilapok közül lényegében csak az Élet és Irodalom közöl igényesebb bírálatokat hetenként két-három könyvről. Rendszeresen a napilapok is csak hetenként egyszer közölnek recenziókat. E rovatoknak komoly fogyatékossága a sokat markolás. így azánt aNépszavában például alig olvashatunk igényesebb könyvkritikát, a Magyar Nemzet recenzióinak is csak egy egészen minimális hányada tekinthető érdembeli bírálatnak, s végül a Népszabadság könyvszemléje is csak hosszú hónapokig tartó meddő kísérletezés után vált gyakorlatilag hasznosabbá.

Nyilvánvaló, hogy valamennyi műről nem jelenhet meg bírálat, így az érdembeli kritika megjelenése már önmagában is bizonyos fajta megkülönböztetést, megtiszteltetést, ha úgy tetszik, értékelést jelent az alkotók számára. Vannak ugyan írók, akik kijelentik, hogy „nem érdekli” őket a kritika, holott valójában nagyon is érdekli őket. Mert az alkotók döntő többségét még az elmarasztaló bírálatnál is sokkal jobban bántja a kritika hallgatása.

Nálunk a kritikusok és az olvasók között — egy-két színikritikus kivételével — szinte teljesen hiányzik az a bensőséges kapcsolat, amely egyik megbízható jelzője az egészséges irodalmi életnek. Nálunk senki sem várja úgy X. vagy Y. írásait, mint ahogyan például a francia olvasók várják Arland, P.—H. Simon és Wurmser rendszeresen megjelenő kritikáit. Irodalomkritikáink egy részét a túlzott óvatoskodás — és bármilyen furcsán hangzik is —, a bírálat hiánya jellemzi. Még mostanában is akadnak olyan recenziók, amelyekben a kritikus a legkisebb bíráló megjegyzés után szinte bocsánatot kér „merészségéért”.

Éppen ezért volt még mindig időszerű Szabolcsi Miklósnak az irodalmi bírálatok fokozatos eltűné70